Amikor 2018 őszén megkaptam a faház kulcsait, még nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet. Csak azt éreztem, hogy az erdő ölelésében elhelyezkedő telken valami nagyon jó vár rám. Mint oly sok mindent, ezt is az ösztönöm vezérelte, cseppnyi tudatosság sem volt benne…
Emlékszem az első őszre itt, amikor még alig mertem hozzányúlni bármihez is a kertben vagy a faházban. Anyukámmal gereblyéztünk, és a megrogyott faszerkezetű pergoláról metszettük le az évek alatt rátekeredett szőlőindákat.
Ismerkedtem a kert adottságaival, próbáltam a növényeket beazonosítani. Azt mindig kihangsúlyozom, hogy az előző tulajdonosoknak köszönhetően egy alapvetően nagyon jól kialakított, rendben tartott kertet vettem át, amiért nem győzök elég hálás lenni nekik.
De persze még így is akadt a kertnek olyan része, amit rendbe kellett szedni. Főleg a kerítés mentén, ahol sok helyen a növényzet teljesen összenőtt a drótkerítéssel (szétfeszítve, tönkretéve azt), vagy korábban szépen felhalmozott farönkök hosszú métereken át rogytak bele a sövény aljába, amit így nagyon nehéz volt gondozni.
Volt teljesen szétfagyott tűzrakó hely is, amit le kellett bontani, és új helyet kellett kialakítani szalonnasütéshez a növényektől távolabb…
Meg említhetném a csodaszép aranyvesszőt is, ami a vadrózsával összeölelkezve olyan nagy területre omlott rá, hogy közlekedni már nem lehetett tőle és teljesen kikopott alatta a valaha volt fű…
Voltak elöregedett és beteg fák, meg felkopaszodott növények, az erőszakosan nyomuló bálványfákról és erdei iszalagról nem is beszélve. Bár utóbbit kerítésre futtatva kimondottan szeretem, de nagyon kis alattomos, mindenre felcsavarodik ami az útjába kerül, legyen az fenyő, tiszafa, kecskerágó, bármi…
Szóval az első években nagyon sok dolgom akadt ezekkel…és még most is vannak ilyen jellegű munkák, de nyilván a folyamatos karabantartással, illetve a kert ismeretével ezek a feladatok most már nem olyan fárasztóak.
Időközben igyekeztem azt a pár fontos kerti eszközt, szerszámot beszerezni, amik nagyban segítik a munkát: láncfűrész, ágvágó, lombgyűjtő zsák, metszőolló, csak hogy néhányat említsek ezek közül.
Korábban kicsit féltem is attól, hogy túlzásba esem azzal, hogy mindent kipucolok, lenyesek, tövig vágok, ugyanakkor látni akartam, hogy mivel van dolgom a kertben, milyen rejtett növények lapulnak egy-egy áthatolhatatlan terület alatt/mögött.
Sőt, a nagyon sűrű részeken rengeteg volt akkoriban a szúnyog is… Itt például korábban nem lehett úgy megközelíteni a lépcsőt, hogy a szúnyogok ne szedjék be, ami szerintük nekik jár.
A tuja alsó ágainak levágásával sokkal szellősebb lett ez a rész, viszont ezzel együtt meglehetősen kopár is… A szúnyogok viszont elhúzták a csíkot innen.
Azóta időről időre került ide néhány árnyékliliom, gólyaorr, kövirózsa, amikkel ez a csupasz jelleg mostanra már a múlté. A köteles korlátról egyébként ITT írtam korábban.
Azt azért bevallom, hogy volt olyan átmeneti időszak, amikor baromira tetszett a „kitisztított kert” látványa, a szépen lenyírt fű, a kigyomlált, rendezett, ámde kissé unalmas díszkert. Büszke is voltam magamra, hogy milyen tüchtig minden. Ezt ma már azért másképpen látom, kell a növényes vagy mulcsos talajtakarás…
Ha már a „díszkert” szóba jött. Ez az a kis virágos (enyhén medencés kialakítású) kertrész, ami éppen a ház előtt van, a teraszról kora tavasztól késő őszig lehet csodálni. Pár éve itt csak 6-7 tő rózsa volt, amit még sok éve az előző tulajdonos ültetett.
Különfélék, és igazából tetszett, hogy van itt egy kis színfolt: sárga, piros, rózsaszín…
Nem volt alattuk semmilyen talajtakarás, és én kifejezetten élveztem a gyomlálgatást a tövek között. Aztán Anyukám hozott a saját és a nagymamám kertjéből pár növénykét (kankalint, varjúhájat, gólyaorrot, haranglábat, stb.) és a díszkert szélére ültettük őket.
Emlékszem, mondtam is, hogy virágzó növényeket, évelőket csak ide, erre a részre szeretnék, a kert többi része maradjon csak olyan zöld, amilyen eddig, sőt ha kérhetem, csak fehér vagy rózsaszín virágút hozzon, nem kell ide sem sárga, sem narancs, sem lila, sem piros.
Utólag visszanézve ez elég vicces dolog volt részemről, de szerencsére ez a hozzáállás nem is tartott sokáig. Egy olyan eső után, mint amilyen a mai volt, a díszkert akkoriban így nézett ki:
Anyukám persze csak elültetett a kerítés mellé is ezt-azt: őszirózsát, íriszt, bőrlevelet, borsmentát, citromfüvet, stb. Mondta, ha majd nem tetszik, átrakom a növényeket máshova. Nem tettem át, sőt, még ültettem melléjük. Itt kezdtem el nevelgetni az első rozmaring töveket is, ITT írtam arról, hogy ez a történet végül meddig fejlődött.
Közben persze nem csak kipucoltam a dolgokat, de csomó minden új elem is született a kezeim/kezeink között elsősorban olyan alapanyagokból, amik telken belül voltak.
Ilyen volt például a pergola még menthető darabjaiból készült kerti lépcső. ITT írtam róla.
Elég volt hozzá 1-2 év, hogy a körülötte lecsupaszított növényzet újra életerős és dús legyen:
Ez a lépcső egyrészről „mentsük, ami menthető” szemléletmóddal készült, másrészt nagyon kellett egy rendes közlekedési lehetőség a közben megépített komposztáló felé, amiről ITT írtam.
Ahhoz, hogy a lépcsőhöz is el lehessen jutni a háztól, csináltam kis utacskát keramit lapokból (amikkel tele van még most is a kert, csak éppen a föld alatt…) Mellette pedig füvesítettem is. Ez az a rész, ahol korábban a ráhajló aranyvessző alatt teljesen csupasz volt a talaj.
Meg közben bambusznád takarást tettem fel több szakaszon a drótkerítésre (ITT meg ITT), és ilyen kis „kaput” is készítettem maradék lécekből (ITT írtam róla).
A díszkert rózsái és a köztük lévő csupasz terep idővel kezdett zavarni. Végül kiástam a töveket (Anyukám elvitte és elültette őket a kertjében), és a helyükre elkezdtek innen-onnan amonnan növények érkezni. Barátoktól, családtagoktól, szomszédoktól, meg persze Anyukám továbbra is hozott mindenfélét a kertjéből: szellőrózsát, levendulát, nefelejcset, krizantémot, körömvirágot.
Semmilyen koncepció nem volt az ültetésben, tényleg semmi, csak Anyukám tapasztalatira támaszkodtam. Neki egyébként a legjobb ültetős tanácsa: „ha azt látod, hogy nem érzi ott jól magát, majd máshova ülteted”. Viszont ebben a medencés részben minden szépen megmaradt és elkezdett szaporodni. Olyannyira, hogy elkezdtem a kert más területeit is apránként bevenni, és a díszkert volt az elosztóközpont, haha. Az illatos gólyaorr a kedvencem, az már mindenhol van a kertben….
Időközben elkészült a nem használt, így lebontott kerti zuhanyzós víztartályból az esővízgyűjtőm, szóval, amikor csak lehet, én azóta ebből locsolok. ITT és ITT van hozzá a kapcsolódó blogbejegyzés.
Aztán megjelentek a kis kertész barátaim is, akik nem csak nagy lelkesedéssel és szakértelemmel vetették bele magukat a kert felvirágoztatásába, de nagyon sokféle növényt is hoztak nekem ajándékba. Most már két tavaszi, és egy őszi ültetős napot tartottunk grillezéssel vagy bográcsozással egybekötve, irtó klassz program volt, és erről nagyon sok fotóm is van, szóval mindenképpen fogok róla egy külön posztot írni.
Pláne azért, mert főleg nekik köszönhetem, hogy a már így-úgy beültetett díszkertet ráncba szedték, sőt, mitöbb új megjelenést adtak neki (nagyon tetszett nekik a keramitokból rakott kis ösvényem, ezért ők is építkeztek belőle), valamint a kert újabb és újabb részeit hódították meg.
Teljesen rákaptam a szaporításra és a növénycserélgetésre, és ez nagyon látszik a kerten. Rá kellett jönnöm, hogy a kertben a viszonyok, az adottságok sosem állandóak, ahogy telnek az évek a kert bizonyos pontjait újra kell gondolni. Hogy miért? Mert pl. megbetegszik egy fa, amit ki kell vágni, így már nem ad árnyékot, azoknak a növényeknek, amik az árnyékot szeretik. De az is lehet, hogy éppen megnőtt valami akkorára, hogy már árnyékot vet oda, ahova korábban nem. Vagy megszűnik egy dolog, mint pl. nálam a medence (ITT), és a hűlt helyét valamivel ki kellene tölteni. A klímváltozás hatásairól már nem is beszélve…
Kellenek a szárazságtűrő fák, bokrok, cserjék, egy ideje azon vagyok, hogy a focipálya méretű vadfüves területet is szép lassan csökkentsem. Mert szép-szép, és Franci nagyokat rohangál rajta, de az olyan extrém szárazságot, mint amilyen a tavalyi volt, egyáltalán nem tolerálja. (Idén szerencsénk volt a sok csapadékkal).
Írtam legutóbb a kert leghátsó, rézsűs részének újragondolásáról is, ahol korábban egy szép öreg cseresznyefa adta a finom gyümölcsöt, az árnyékot, és természetes belátásgátlóként is funkcionált.
Mióta ez a fa nincs (ITT írtam róla), nem csak azon munkálkodom, hogy a rézsűn legyen színes növénytakaró a vadfű helyett, hanem a vertikális „zöld takaráson” is. Szóval a bambusznáddal fedett drótkerítésre borostyánt futtatok, és mindenfélét ültetek elé (pl. magról kelt tiszafákat, téli jázmint, homoktövist, kecskerágót, rozmaringot, loncot), amik idővel majd szépen megnőnek és amolyan zöld kerítésként választják el a kert leghátsó részét a szomszédtól (szerencsére nála, a kerítés túloldalán fiatal gyümölcsfák lettek telepítve, szóval pár év, és ott is fák lombjai fognak zölden pompázni). Erről is írok majd bejegyzést, meg a kis közlekedő ösvényről előtte, amin éppen dolgozom…
A teljesség igénye nélkül igyekeztem összeszedni az elmúlt 5 év fontosabb aspektusait, változásait a kertet illetően. Még megannyi dolgot tudnék visszaidézni, de minden itt van a blogon, a „Juditu Faház” címke alatt a korábbi posztokat megtaláljátok. Amiről pedig nem írtam még, arról fogok, mert nagyon sok feldolgozatlan fotóm van főleg az elmúlt két évből.
Egy szó mint száz a kertet illetően azon vagyok, hogy minél dúsabb, minél színesebb, minél változatosabb, de legfőképpen, minél természetközelibb legyen. Nem kell bele nekem már a medence, de kell az árnyék, a sok színes növény, a kis veteményes, az erdő illata, a fákon ugráló mókusok, a csicsergő madarak, a kert aljában sétáló őzek.
Erre vágyom a kerttel kapcsolatban, semmi másra.
Hozzászólás