Mikor télen egy hetet töltöttünk a hófedte hegyek között, tudtam, ide vissza kell térnem valamikor a nyári hónapokban is. Szerettem volna látni az üde, zöld alpesi legelőket, be akartam szippantani a fenyőillatú levegőt, és vágytam arra, hogy ismét nagyokat barangoljak olyan magasságokban, amilyenekre hazánkban pusztán a természeti adottságok miatt sincsen lehetőség…

Így hát, augusztus közepén, egy forró nyári nap reggelén autóba ültünk, hogy megkezdjük kalandozásainkat Ausztria egyik legszebb részén. A szállásunk – akárcsak télen – most is a hegyen volt, egészen pontosan 1450 m magasan. Az ide vezető kanyargós főút egyébként meglehetősen keskeny, de mivel jó minőségű, és nincs rajta nagy forgalom, illetve mindenki nagyon körültekintően vezet, így biztonsággal lehetett közlekedeni rajta.

A főútról egy – az útmenti patak felett emelkedő – fa hídon át lehetett a szálláshoz vezető hegyi útra rátérni. Na, itt már csak egy autó fért el, és azért volt még 2-3 hajtűkanyar is…

Miután felértünk és leparkoltunk, egyből tudtuk, hogy az Innerkremsben található Sandrisseralm nagyon jó választás volt. Ez itt még csak a melléképület:

Ez az a ház, amiben megszálltunk…

Pontosabban a felső szint egyik tágas apartmanjára (egyébként kettő van) esett a választásunk. A ház, a gazdasági- és melléképületek, valamint a környező legelők már nagyon régóta a minket vendéglátó család tulajdona.

Több generáción át gazdálkodtak és gazdálkodnak itt a mai napig, az épületeket pedig folyamatos karbantartással, valamint a régi értékek megmentésével tartják olyan formában kívül és belül, hogy bárki is érkezik ide, annak biztosan tátva marad a szája. Persze, nem csak erre a hegyi szállásra lehet ezt elmondani. Ha megnézitek az Urlaub auf der Alm facebook oldalát, vagy az Urlaub auf dem Bauernhof oldalán az alpesi házakat, akkor számos hasonló példával fogtok találkozni. Egyik hegyi szállás jobb, mint a másik.

A mi vendéglátóink, Carina és Manfred egyébként a közeli Gmündben élnek, de az év ezen szakaszában, amikor a tehenek a legelőkön vannak Manfred is fent dolgozik (és lakik) a hegyen, akárcsak a szülei, akik a ház alsó szintjén, a kertben vagy éppen az állatokkal töltik dolgos mindennapjaikat. 

Egyébként mindenki nagyon kedves, figyelmes, és annak ellenére, hogy a ház körül gazdálkodás is folyik, a vendégek teljes nyugalomban élvezhetik itt a pihenést. Az angol nyelvvel pár szón kívül nem sokra mentünk, így elővettem az évek alatt igencsak megkopott német tudásomat, és azzal teljesen jól boldogultam. Carina elmesélte, merre érdemes elindulni túrázni, mesélt kicsit magukról, a gazdaságról, az apartmanról, hogy hol találhatók a szelektív hulladékgyűjtők a birtokon belül. És ha már itt tartunk, végre ismét egy olyan helyen voltam (az otthonomon kívül), ahol alapvető, hogy nem dobálják összevissza a csomagolásokat, és a háztartásból kikerülő egyéb hulladékot. Még az apartmanunkban is volt külön komposztgyűjtő láda:

Ez pedig itt az az épület, ahol a kommunális és a szelektív (papír, üveg, műanyag és fém) hulladékot gyűjtöttük. Bárcsak nálunk is minden hulladékgyűjtő helyen fa borítás lenne, és muskátlik díszelegnének rajta, és ugyanilyen szemléletben gyűjtené mindenki a hulladékot, mint ezen a vidéken… 

A két apartmanhoz tartozik 2 közös hűtőszekrény az előtérben, amikben a család saját bio termékei találhatók. Tejtermékek, lekvár, tojás, kolbász, sonka, kisüthető zsemlék, sőt, még fagylalt is!

Így reggelire/vacsorára mindig volt friss, finom, helyi élelem, imádtuk! A hűtőből kivett dolgokat egy listán kellett vezetni, ezt távozáskor kell rendezni, és persze lehet vásárolni ajándékba is, ami szerintem a legautentikusabb szuvenír az otthoniaknak. 

Amikor megérkeztünk, az étkezőasztalon üdvözlő ajándékként várt minket egy isteni finom karintiai kuglóf (fahéjas, mazsolás, Reindling néven ismert). Ez magában, tejjel, vagy akár kávé mellé is nagyon jól esett, hamar elfogyott. 

Persze, amikor autóba ültünk, azért vásároltunk a legközelebbi nagyobb Sparban is salátának való zöldségeket, mindenféle gyümölcsöt, sütnivaló kolbászkákat és grillsajtot is, így volt, hogy ilyen kilátás mellett készült a vacsora a konyhában… 

Valójában akármerre is néztünk, minden irányban bámulatos tájképben gyönyörködhettünk. Nem győztünk betelni vele.

A ház körül tehenek és kecskék legelésztek, nagyon barátságosak és viccesek voltak, Franci is szerzett magának pár új havert.

Ezen a kis deszkákból épült kapun lehetett bemenni a kecskék elkerített területére, annyira jópofa, ugye? Egyébként több, mint 10 kecske is volt, szóval szerintem a táblák még csak az első néhányat jelölik.

Akármikor jöttünk, vagy mentünk éppen, már messziről figyeltek és jöttek is oda a kerítéshez smúzolni. 

Tényleg nagyon szórakoztatóak voltak, ahogyan minden alkalommal kokettáltak velünk. 

De még az az erdei pele is nagyon közvetlen volt, amelyik a kerítés deszkáiról figyelt minket, és kicsit sem ijedt meg, amikor közelebb hajoltam lefotózni.

Egyébként, ha az ember napokig ki sem mozdul a szállásról, ez a környezet akkor is garancia a feltöltődésre akár párban, akár barátokkal, akár családdal, kutyával, gyerekekkel.

Az első nap a szálláshoz vezető hegyi úton indultunk tovább, felfele. Carina mesélte, hogy az erdőben van egy sárgás-narancsos színű gomba, azt nyugodtan lehet szedni, és fogyasztani. Talán rókagomba? Ha tudja valaki, írja meg kommentben, mert ebben bizonytalanok voltunk, így inkább nem is szedtünk. 

Erdei málnát is sok helyen láttunk az út mentén a fenyők között, de ezek, ahogy haladtunk felfele egyre ritkábbak voltak, majd ahol már a fenyők is teljesen elfogytak, a piros foltok is eltűntek… 

Itt-ott az erdőben feltűntek legelésző tehenek, de teljesen természetesnek vették, ahogy elsétáltunk mellettük. Ezeken az utakon emberekkel nem is találkoztunk, egy autó ment csak felfele…

A hegyi út minősége kiváló, látszik, hogy folyamatosan karban van tartva, biztonsággal lehet rajta közlekedni gyalog, vagy járművel akár esőben, hóban, sárban is.

Amerre csak mentünk mindenhol hegyi patakok csörgedezését, vagy zúgását lehetett hallani, már-már mesébe illően idilli volt itt barangolni. 

Franci a rövidebb hegyi túrákat nagyon jól bírta, de a hosszabb utakon, pláne, amikor felfele mentünk, akár 2000 méteres magasságig, ahol nem csak a fenyőrengeteg, de így az árnyék is elfogyott, már sokszor ölbe kellett venni, és többször megálltunk pihenni is.

Egyik alkalommal az Obere Hütte felé vettük az irányt (ez Carina és Manfred 2000 méteren fekvő hegyi szállása, igazi elvonulós házikó), hogy megnézzük legalább kívülről, mert a leírás és fotók alapján nagyon klassznak tűnt. 

Ide végül nem jutottunk fel, mert a több km-es felfelé vezető út felénél tehenek állták el az utat, és azért mégsem akartunk átmenni közöttük és „hööö” meg „neee” kiáltásokkal megzavarni, ahogyan békésen álldogálnak meg heverésznek az út közepén. 

Egyébként volt, ahol el voltak kerítve a legelők, de figyelmeztető táblák jelezték azokat a területeket, ahol a tehenek szabadon mászkálnak… Mellettük például simán el tudtunk sétálni, teljes nyugalomban rágcsálták a füvet, és közben azért jól megnéztek minket. 

Mindenesetre, azért így is csodás vidéken túráztunk, és persze nagyon meleg volt, de nemcsak hogy volt nálunk palackokban víz, de újra és újra meg tudtuk őket tölteni friss hegyi patakok és források vizével.

Természetesen készítettünk magunknak szendvicseket is a reggel kisütött kis zsemlékből, volt nálunk gyümölcs és Francinak is hoztunk tápot és répát (nagy kedvence).

A hosszabb túrákra nagyobb hátizsákkal mentünk, amibe olykor beleraktuk Francit, hogy ne kézben kelljen őt vinni, azért csak 8 kg plusz súly. 

Sajnos, ő már öreg kutyának számít a maga 15+ évével, nem szeret és nem is bír egyedül lenni, szóval amerre csak mi megyünk, jön velünk és igyekszünk mindent úgy megtervezni, hogy azért nekünk is élmény legyen, és neki is megmaradjon az öröm, hogy nem hagyjuk magára.

Egyébként, ha ezen a vidéken jártok, akkor előtte érdemes tájékozódni a programlehetőségekről az Innerkrems.info oldalán, és kihasználni azokat a kedvezményeket, amiket a „Sommer Bonus Card” nyújt, ITT.

Ez a kártya névre szól és a szállásadó állítja ki régióba érkező vendégek számára. A mi kártyánk már érkezésünkkor ott várt a szállásunkon a fahéjas kuglóf mellett… 

Az erdőben sétálgatás, és túrázás mellett, beterveztünk még egy másfajta (aktív) mozgással töltött programot is, ez pedig a bringázás volt. Már utazás előtt tudtuk, hogy a Millstatti-tavat szeretnénk körbetekerni, ami nagyjából 35 km-es távot jelent.

Mivel ez a déli részen erdős, dombos, hegyes vidék, ezért biztosak voltunk abban, hogy az e-bike lesz ehhez a legjobb választás. A bringákat a Papin Sport egyik üzletéből, Seebodenben béreltük egy teljes napra. Vittük itthonról Franci kutyakosarát, meg egy nyolcas villáskulcsot, amivel a kosár tartószerkezetét felszereltük a bérelt kerékpár csomagtartójára.

Persze, lehetett volna bérelni utánfutót is Francinak, de mivel a kosarát már megszokta, úgy voltunk vele, hogy az autóba ez is befér, inkább vigyük magunkkal.

A tó déli részén fás, erdős, árnyékos úton lehetett tekerni, több helyen kilátással a tóra. Mindenképpen szerettünk volna csobbanni is, de mivel itt még csak az út elején voltunk, gondoltuk, majd később. De egyébként az út mentén több helyen is volt erre lehetőség.

Többször megálltunk pihenni, inni, gyönyörködni a tájban, vagy éppen falatozni a dobozban magunkkal hozott élelemből.

Ahogy felkanyarodtunk az északi részre, egészen közel voltunk a tóhoz, és itt az út már aszfaltos volt, egy egészen hosszú szakaszon a főút mellett haladt, és árnyék sem igen volt. 

Franci alapvetően nincs oda a vízért, a pancsolásért, sőt, ha rámegy egy csepp víz, berág és odébbhúz gyorsan. Pedig itt aztán a kutyusok szinte mindenhol fürdőzhetnek, és egyértelműen jelölve van mindenhol, hogy szabadon lehet engedni őket, vagy pórázt kell használni.

Mindig, mikor megálltunk, Franci sétálgatott kicsit, körbeszimatolta a helyet, de aztán inkább a lábunknál hűsölt/aludt, míg ittunk egy kis frissítőt.

Az ebédet a véletlenre bíztuk. Mivel az út mentén több helyen is van valamilyen vendéglátó egység, gondoltuk, majd amikor már kellőképpen éhesek leszünk, falatozunk valami meleget. Így végül kalamárit ettünk, amit egy idős házaspár kis halas üzletében vettünk meg.

A bácsikának kicsit szarkasztikus a humora, de nekünk tetszett a stílusa, ahogyan viccelődött velünk, kicsit odamondósan. Utólag nézegetve az értékeléseket meglehetősen lehúzták a helyet a bácsi „humora” miatt, én viszont ajánlom, ha egy finomat ennétek bringázás közben. Ja, egyébként az ilyen kisebb vendéglátó helyek egy részében nincs kártyás fizetési lehetőség, szóval mindenképpen érdemes készpénzt is vinni, ha fogyasztanátok valamit.

Végül nem bringázás közben csobbantunk, hanem nap végefelé közeledve leadtuk a járgányokat, visszapakoltuk a kosarat az autóba és kerestünk egy partszakaszt, ahol lehetett fürdőzni. 

Nyilván, Francit nem hagytuk a parton, felváltva mentünk mártózni, úszni, nagyon jól esett, mert azért akárcsak itthon, ott is kánikula volt szinte végig.

Étterembe egyébként a szűk egy hét alatt mindössze kétszer ültünk be, hiszen többnyire a hegyek és a településektől messze eső részek meghódításával töltöttük az időt. Viszont az olvasztott vajjal nyakon öntött karintiai töltött tésztát (Kärntner Käsnudel) nem hagyhattam ki, és azért a jó öreg bécsi szelet sem maradt ki, amit a szintén jól ismert osztrák almásrétessel fojtottunk le.  

Az utolsó napon, amikor már kb. lépni is alig bírtam az izomláztól, már csak kisebb panorámás kalandozást terveztünk be.

A síelők számára jól ismert Katschberg-hágóhoz mentünk, ami ilyenkor nyáron is remek helyszín a kikapcsolódáshoz. A felvonóra sajnos kutyát nem lehet felvinni, pedig reméltük, hogy hámmal és biztonsági övvel talán lehetséges… 

Úgyhogy, gyalogosan indultunk felfelé, de tényleg egy rövidebb útvonalat választottunk, és nem is mentünk olyan nagyon magasra.

Fent akartunk ebédelni az egyik hüttében, de pont zárva volt, úgyhogy kellőképpen korgó hassal indultunk meg lefelé, ahol végül a sípálya alján lévő egyik hüttében ebédeltünk vagy már inkább vacsoráztunk… 

Végül ez is lett a búcsú vacsink, ezután már csak a szállásunkon pihegtünk, és az élményeinkben fürdőztünk és csomagoltunk. Utolsó este Manfred anyukája jött fel hozzánk elbúcsúzni, kicsit beszélgettünk arról, hogyan éreztük magunkat és természetesen máskor is visszavárnak minket. Másnap, indulás előtt, egy kis ajándék várt ránk az ajtónk előtt, egy faforgáccsal töltött zsákocska, amit kedves emlékként magunkkal hoztunk, és mostantól a faháznál fog díszelegni.

Nehéz röviden összefogalni, vagy egyáltalán szavakba önteni, hogy az új vidékek felfedezése mellett mit is jelentett ez a pár nap nekünk, nekem. Tényleg jó érzés volt látni, megtapasztalni, hogy még vannak olyan helyek, ahol az ember a környezetével természetes módon él együtt. Nem kizsákmányolja azt, hanem hozzá idomulva építi, szépíti, védi, tisztán tartja. Itt a fenntarthatóság számomra minden fontos aspektusa alapértelmezett része a mindennapi életnek. 

Szóval, ha vágytok egy olyan utazásra, ahol nem csak a pihenés, kikapcsolódás élményével gazdagoktok, de szeretnétek megtapasztalni, hogy milyen az, amikor beleolvadtok a tiszta természetbe, akkor mindenképpen egy hasonló jellegű hegyi szállást válasszatok. Készítettem egy rövid Reels hangulatvideót is az Instagramra , ITT meg tudjátok nézni.

Igyekeztem a legtöbb oldalt, ahol mi is nézelődtünk belinkelni, de ha szeretnétek még ötletet, inspirációt kapni egy ausztriai üdüléshez, akkor mindenképpen ITT érdemes első körben tájékozódni. Ha pedig ti is kutyussal utaznátok, akkor ITT vannak hasznos tippek, valamint program- és szálláshely ajánlatok.

Ha pedig a korábbi személyes élményeimre lennétek kíváncsiak, akkor itt a blogon a téli karintiai üdülésről ITT olvashattok, a tavaszi bécsi „zöld kirándulásról” pedig ITT.