Most, hogy lassan tényleg itt a tavasz, nem húzom tovább, és megírom az idei egyetlen olyan posztomat, ami a télhez kapcsolódik. Mutattam már pár fotót a közösségi oldalaimon, de van még néhány olyan dolog, amit szívesen megírnék a blogra, hátha esetleg valakinek inspiráció lesz a jövőben téli pihenéshez…

Meg persze itt mégiscsak könnyebb visszakeresni az információt, mint a facebook idővonalán görgetve vagy a fotók között keresgélve. Szóval, február elején egy teljes hétre elutaztam Ausztriába, egészen pontosan egy Falkert nevű kis településre. Többen mentünk, felpakolva kisgyerekkel, kiskutyával, sílécekkel, túracuccokkal, meleg holmikkal és persze hólánccal. A szállásunk szuper volt (bár nyilván volt még ötletem, hogy mivel lehetne még jobban feldobni az egyes helyiségeket, haha), de tényleg, egy szavam sem lehetett, nagyon tetszett, és ezért ajánlom is: ITT találjátok a szállás weboldalát, ezt a két fotót pedig az oldalról töltöttem le:

Mi a középső, és egyben legfelső házban laktunk, ahonnan minden nap csodálatos kilátás nyílt a hegyekre…

Mivel a jól megszokott korai ébredést a pihenés ideje alatt sem tudtam későbbre kitolni, így többször néztem a napfelkeltét egy bögre kávéval a kezemben a nappaliból. De volt, hogy kint a teraszon, mert amikor nem otthon vagyunk, Franci napi rutinja általában felborul, olykor hajnali 4-kor már ki szeretne menni…

Egyébként a szállás amellett, hogy jól felszerelt volt (kisbabásoknak rácsos ágy, etetőszék) még kutyabarát is. Persze, ennek általában mindig van valami plusz díja, itt is kellett fizetni a négylábú után (ha jól emlékszem 7 Euro/nap). 

Az érkezésünk előtti napokban esett le 80-100 cm hó, így szerencsére tényleg a legcsodálatosabb téli időszakot sikerült kifognunk. A hőmérséklet többnyire -17 és -3 fok között ingadozott, de mivel szinte minden nap ragyogó napsütésben volt részünk, és mindig megfelelően voltunk öltözve, így a mínuszokat nem éreztük ennyire hidegnek. A réteges felöltözködés és aztán a levetkőzés persze mindig tortúra volt, azt nem annyira csíptem (próbafülkében sem szeretem).

Franci az első pár napban nem annyira bírta a nagy havat, pontosabban a hóval borított utakat. Mindig beleragadt a mancsába a hó, ahol persze megfagyva az kis gombócokká állt össze, és emiatt Franci nem nagyon akart 10-15 percnél tovább sétálni. Később viszont megszokta, egyre hosszabb túrákat mentünk együtt, az utolsó nap sikerült egy 5.5 km-es közös hegyi túrát megtenni.

Mivel 1 éves #gardróbstop kihívásban vagyok (ITT írtam róla), ezért a meglévő téli ruhatáramból igyekeztem megoldani az öltözködést. Mindenem volt, valami viszont hiányzott, mégpedig egy masszív, meleg hótaposó. Cipőt venni használtan mindig necces (nem olyan mint egy ruha, hogy egy mosás mindent megold), de azért nem ördögtől való dolog. Nekem a Jófogáson sikerült hozzájutni egy nagyon jó állapotban lévő, tiszta, márkás darabhoz, és mivel egy kedves hölgy volt az eladó, akivel megbeszéltük, hogy nála meg is próbálhatom, így biztosra mentem. Egyébként ezen kívül csak egy bakancsot és egy papucsot vittem, más lábbeli nem is kellett.

A hótaposó maximálisan bevált, nem fázott benne a lábam, nem ázott be, és a terepet is nagyon bírtam benne, egyáltalán nem csúszkáltam. Franci téli kabátját is ráncba szedtem az utazás előtt, mert több helyen el volt pattanva a varrás, és a tépőzáras részek sem tapadtak már jól.

A település néhány kis utcáját minden nap takarította egy hókotró, amit az az ember vezetett, aki egyébként a helyi Kärntnerhaus kávézó/éttermet is üzemeltette és egyben a szállásadónk. 

A környéken nagyon sok kutyás kirándulóval találkoztam, de voltak túrabottal menetelő idősebbek, sífutók és persze síelők is. A szállásunktól 10 perc sétára volt a Falkert – Heidi Alm sípálya, ami a társaság síelő tagjai szerint kitűnő állapotban volt és még csak nem is voltak rajta sokan.

Többféle sportot kipróbáltam már életemben versenyszerűen és hobbiból is, de valahogy a síelés sosem vonzott annyira, hogy belevágjak. Most sem dobbant meg a szívem, pedig a társaság fele síelt és klassz volt nézni a lecsúszókat is, viszont a sífutókat szemlélve azt éreztem, hogy na ezt viszont szívesen kipróbálnám. Kevesebb cucc, amit magamra kell húzni, szabadabb mozgástér, és őszintén szólva sokkal biztonságosabbnak is érzem, szóval ez szerintem passzolna hozzám. Jövőre kipróbálom!

Persze, attól, hogy nem síeltem, a hüttében én is szívesen ücsörögtem a többiekkel egy-egy hosszabb túra után miközben szürcsöltem egy bögre forró jagatee-t. 

A tavasztól őszig csodaszép látványt nyújtó Falkertsee vize természetesen most be volt fagyva, sőt vastagon borította a hó, így azt most nem láttuk.

De az biztos, hogy visszatérünk ide valamikor a jövőben megcsodálni az üde, zöld tájat, a kék tavat körbeölelő hegyeket, mert többen is írták, hogy a téli szezonon kívül is bámulatosan szép. Ráadásul nem csak kirándulni, de bringázni is lehet, amit meg kiskorom óta nagyon szeretek. Ezt a fotót egyik kedves faházas szomszédasszonyom küldte, aki szintén járt már ezen a részen: 

Voltak olyan apró pozitívumok, amik a környezetre oly nagyon érzékeny lelkemet meghatották, megnyugtatták. Ilyen volt például ez a kutyagumis kuka: 

Amikor megérkeztünk, még nem volt itt. Az emberek napokig egy kupacra rakták szépen a zacsikat (a szintén hóval fedett, de még használható zacskóadagoló mellé), mert az eredeti gyűjtőtartályt ellepte a hó, nem lehetett hozzáférni. Erre hipp-hopp, jöttek és felszereltek egy új kukát, hogy a probléma ne halmozódjon tovább. 

Remélem, kedvet csináltam nektek ezzel egy ausztriai utazáshoz, akár idén, akár jövőre a téli szezonban. Én imádok az itthoni környezetemben lenni (mármint az otthonomra és a faházra, illetve annak kertjére gondolok), de amikor ilyen klassz helyekre jutok el, mindig másfajta élményekkel töltődöm, és utána kicsit mindig meg is nyugszom, hogy vannak még a világon szép részek, ahol ember és környezete teljes harmóniában vannak egymással.