Teljesen váratlanul hozta az élet úgy, hogy lett egy kutyusom. Három héttel ezelőtt egyik napról a másikra örökbe fogadtam egy 11 éves foxit. Franciskát.

A felelős állattartás és a „gazdi lét” nem újdonság számomra, hisz gyerekkoromban mindig volt valamilyen állatunk: kertben rohangáló kutyák, ki-be járkáló cicák, a lakásban szabadon repdeső kisebb-nagyobb papagájok. Jónéhányról vannak analóg fotóim.

A teljesség igénye nélkül néhány kedvencem:

Bell:

Lóri:

Schwarzi:

Fifo:

Amikor elköltöztem otthonról Fifot nem vittem a panelba magammal, nem lett volna okos döntés a szabad járkálás után egy lakásba zárni őt. Így ő a Szüleimmel maradt. Pár blogposztomban fel is tűnt( pl. ITT és ITT).

Mindig is cica-kutya szerető lélek voltam. Akárhányszor kisállat örökbefogadásával/mentésével kapcsolatos hirdetés vagy lehetőség jött szembe, mindig megfordult a fejemben, hogy lépnem kellene az ügyben… De valahogy sosem került rá sor. Egészen mostanáig.

Nem menhelyről, hanem egy nagyon kedves barátnőmtől került hozzám ez a kis szőrmók. Hogy pontosan miért alakult így, arról nem írnék, a lényeg az, hogy a barátnőm hozott egy számára borzasztó nehéz, ugyanakkor a kisállat szempontjából egy nagyonis felelősségteljes döntést. Szerette volna, ha olyan helyre kerül a kis kedvence, ahol ugyanazt a figyelmet, gondoskodást és szeretet kapja a kutyus, amihez az elmúlt 11 évben hozzászokott.

Én felajánlottam, hogy egy idegen család helyett inkább én adok neki új otthont. Egyrészről így a barátnőmnek sem kell végleg elszakadnia Francitól, sőt, megyünk majd közösen is kirándulni, másrészről az én életmódom és a szabadúszó munkám ideális feltételeket biztosít a kutyás léthez. 

Az elmúlt három hétben nagyon jól összeszoktunk, megismertük egymás szokásait, viselkedését. A barátnőm részletes leírást adott a kutya által fogyaszható ételekről, az állatorvosi látogatásokról, gyógyszer adagolásról, napi rutinról, sőt, egy csomó kiegészítőt kaptam hozzá: kutyafekhely, játékok, télikabát, póráz, stb. 

Franciska tüneményes kiskutya, egy szavam sem lehet rá, most is békésen szundikál. A csengőt, a kaputelefont és a lépcsőházban kolbászoló embereket persze szereti hangosan megugatni, de alapvetően egy nagyon csendes, békés kis állat. 

A reggeli, napközbeni és esti sétákat kifejezetten élvezem, nekem is jót tesz, hogy rendszeresen megjáratom magamat, még azokon a napokon is, amikor reggeltől-estig itthonra köt a munkám. 

Tudjátok mit szeretek a legjobban? Amikor a kis tappancsaival elkezd a fehérre festett parkettán mászkálni, meg ide-oda szteppelni. Irtó cuki. Hogy féltem-e a parkettát? Nem. Már csak azért sem, mert az elmúlt három hét alatt teljesen jól bírta a strapát, egy karcolás sincs rajta, pedig megy rajta az ugrálás, szaladgálás is. Ha pedig netán sérülne (felkarcolódna), akkor majd lefestem újra, hisz mindig hangsúlyozom, hogy a festett járófelületet pár évente frissíteni kell. 

Franci imádja a faházat és a kertjét, van, hogy csak fekszik a fűben és nézi, ahogy dolgozom, néha meg úgy futkározik körbe-körbe, hogy öröm nézni.

Tényleg nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jó körülményeket tudok neki biztosítani, álmomban sem gondoltam volna ezt az egészet bő egy évvel ezelőtt. 

Biztosan több posztomban és fotómon fogjátok majd látni, de azért igyekszem nem túlzásba vinni a dolgot.