Már tavaly is szerettem volna erről írni hosszabban, de most, hogy már harmadik alkalommal szerveztem ilyen szűk körű közösségi programot, tényleg itt az ideje, hogy elmeséljem, honnan indult ki ez az egész, és milyen mélyebb tartalom van mögötte azon kívül, hogy pár jó holmi gazdát cserél.

Aki régebb óta olvas, az már tudhatja rólam, hogy alapvetően nem szeretek dolgokat felhalmozni az otthonomban. Rendszeresen szelektálok, és törődöm azzal, hogy a tárgyak – legyen az ruha, konyhai eszköz, lakberendezési kiegészítő, bármi – az a megfelelő helyre kerüljön. Nem, nem a kuka mellé, sem a tetejére, hogy majd elviszi, akinek kell… Nem szeretem ezt a szokást, de ezt most hagyjuk is.

Gyakran teszek fel helyi csoportokban és Jófogáson ingyen elvihető opcióként holmikat. Van, hogy nem ingyen adom, hanem elcserélem pl. gyümölcsre, joghurtra, folttisztító sóra vagy valami hasonlóra. Van olyan is, hogy eladom, bár őszintén szólva ezt kedvelem a legkevésbé, pláne egy ruhánál/cipőnél, mert mindig van valami macera vele, először is szépen be kell fotózni, aztán mérni kell még, nem jó a találkozási pont, adjam fel inkább mpl-el és ne foxposttal, stb. stb. Úgyhogy, mostanában nagyon ritkán hirdetek meg bármit is pénzért, mert sokkal egyszerűbben és gyorsabban működik, ha inkább elcserélem a környezetemben.

Kiskorom óta nagyon szeretem a szülinapi babazsúrokat, mert ilyenkor mindig együtt ünnepel az a pár ember, akik a hétköznapokban is szeretnek egymás társaságában lenni. Nagyon sok babazsúros emlékem van, szerettem ilyenekre járni, ahh, emlékszem, amikor a német adón futó Mini Playback show-t leutánoztuk, éveken át ez volt a sláger a zsúrokon. 

Felnőtt korban ez persze némileg átalakult, nem tátogunk már zenére, hehe. A gyerekkori barátnők mellett lettek új barátaim is: az egyetemről, munkahelyekről, fitness teremből, sőt, még a blogon keresztül is. Ettől függetlenül nem mondanám, hogy kiterjedt baráti köröm van, de adott életszakaszokban kerültek hozzám közel emberek, akikkel nagyon szoros barátságot ápolunk akár fizikai távolság ellenére is. Ugyanakkor, azt sem mondom, hogy mindig mindenkivel egy hullámhosszon vagyunk, vagy hogy nincsenek olykor kisebb összezördülések, esetleg eltávolodások, hiszen ahányan vagyunk, annyi félék, és annyi különféle (akár váratlan) élethelyzetben. Azt viszont elmondhatom, hogy újra és újra rá tudunk egymásra találni, hisz oly sok minden köt minket össze, és még sosem volt olyan, hogy valaki cserben hagyta volna a másikat nehéz pillanatokban. Vannak nagy összeborulások, hangos nevetések, és ha nem is tudunk olyan gyakran találkozni, azért a telefonon és a chaten is megvan az egymáshoz kapcsolódás élménye. Erről még jó sokat tudnék írni, de kanyarodjunk csak vissza a babazsúr témára.

Merthogy, ami nem változott az az, hogy a gyerekkori barátnőkkel mai napig összejövünk a szülinapomon, legtöbbször nálam. Egy időben volt, hogy nagyobb társaságot hívtam össze, de az utóbbi években jobban vágytam a kisebb társaságra, a meghittebb hangulatra és a beszélgetésekre. Ők egyébként páran rajtam keresztül ismerték meg egymást (29-37 éves barátságokról beszélek az általános iskola és gimnázium éveiből).

Ajándék kérdése… Na igen, ez egy nehéz dolog, egy ideje el is kezdtem mondogatni, hogy ne hozzanak semmit, mindössze magukat, mert tényleg csak arra vágyom az évnek ezen a napján, hogy megint együtt legyünk. Ebből sökszor az lett, hogy egy nagyobb közös ajándékot hoztak, mert persze senki sem akar szülinapra üres kézzel érkezni, ami érthető is.

A nyúlfarknyi felvezetés után lássuk, hogy miképpen lett közös metszete a preloved tárgyak továbbadásának és a szülinapi összejöveteleknek! Három évvel ezelőtt, amikor a szokásos szülinapi sajttortát tömtük magunkba, eszembe jutott, hogy van két dobozom tele olyan holmikkal, amiket összekészítettem eladásra, elajándékozásra. Hohóóó, mondom, most mind itt vagytok, akkor lássuk a dobozok tartalmát és mindenki vigye, ami csak megtetszik neki! Csak úgy repkedtek a ruhák, táskák, mindenki zsákmányolt valamit magának, vagy éppen a kislányának.

Annyira jó buli volt az egész, hogy már akkor megfogalmazódott bennem, hogy legközelebb  legyen cserebere szülinap, amikor mindenki hozhat és vihet, amit csak szeretne. Mert akárhogy is vesszük minden otthonban – még az enyémben is – összegyűlnek olyan cuccok, amiket valamiért már nem használunk, nem hordunk, vagy már nem ragaszkodunk hozzájuk. Olyannyira, hogy én még év közben is rá-ráírok egy-egy barátnőmre, hogy ez az amaz kell-e (fotózom is), mert arrafele van dolgom és bedobom, vagy ha munkából hazafele jön, kanyarodjon errefele, mert pont itthon vagyok (és nem a faháznál). És egyébként ezt ők is csinálják már, szóval év közben is cserélődik köztünk egy-egy darab.

De az igazán nagy buli a szülinapos cserebere! Tavaly akkora sikere volt, hogy mondtam is nekik, szeretném, ha ez hagyomány lenne. Mennyivel jobb élmény, mint az ilyenkor dübörgő Black Friday őrület! Az egyik tavalyi szerzeményem ez a világos farmer:

Szóval, az idei szülinapi babazsúrt (tényleg az, 16:00-kor kezdtünk, haha) szervezését már időben elkezdtem. Sőt, idén a gyerekkori barátnők mellett a felnőttkori szenzációs 4-es bandám szuper stílusos tagjait is meghívtam. Ők azok, akikkel faházazunk, utazunk, workshopon alkotunk, és viszonylag sokat találkozunk, de velük rendszerint külön szoktam megülni ezt a napot. 

Viszont így, hogy most már 8 fő jött össze, valamiféle határt kellett szabni, legalábbis abban, hogy mennyi holmit hozhatnak. Egy Ikea szatyor/fő lett a limit. A helyszín most is a hálószoba volt, mert ott elég nagy a tér ahhoz, hogy szétpakoljunk, és van egészalakos tükör is, valamint onnan nyílik a fürdőszoba is, ahol lehet próbálni. Még délelőtt összeraktam egy állványt, hogy arra is lehessen lógatni vállfás dolgokat. A többi ment az ágyra, illetve a kisebb kiegészítők az íróasztalra. Franci meg:

Egyébként nem vagyunk senkivel sem pont ugyanaz a méret. Vannak alacsonyabbak, magasabbak, teltebbek, vékonyabbak, de ez egyáltalán nem akadály. Már csak azért sem mert ha esetleg épp ruhát nem talál valaki, akkor talál valami mást: sálat, kendőt, ékszert, táskát, övet, bögrét, vázát, könyvet, képkeretet, párnahuzatot. De egyébként volt olyan is, hogy tavaly kitúrtam magamnak egy lazább M-es csíkos felsőt, amit végül az L-es méretű barátnőm vitt el, mert neki sokkal jobban állt az a fazon. Vagy többen pl. a kis- és nagylányaiknak is leltek szuper göncöket.

Az egyik gyerekkori barátnőmről, Kingáról már többször említést tettem, hiszen ő szín- és stílustanácsadóként nem csak szuper ruhákat is hozott, de tök jó tippeket is adott nekünk, mit mivel hogyan érdemes felvenni, vagy éppen hogyan nem. Ő már osztott meg az Insta sztorijában a csereberés élményeiből, szóval ha érdekel titeket ez a téma, akkor érdemes követni a Kolorfool• Szín – és Stílustanácsadás tartalmakat facebookon (ITT) és Instán (ITT) is, mert fog mutatni olyan darabokat, amikre itt lelt rá. 

Egyébként a nagy ruhaválogatás közepette az egyik barátnőm megkérdezte, hogy csinálom-e még a #gardróbstop kihívást? És igazából akkor esett le, hogy tulajdonképpen nem, mármint tudatosan nem, de igazából nem vettem az elmúlt három hónapban semmilyen új holmit. Amikor idén júliusban lejárt az 1 éves kihívás (ITT írtam róla, amikor belevágtam és ITT, amikor véget ért), vettem egy csinos arany papucsot, de rögtön vissza is küldtem, mert hibás volt, és utána nem volt kedvem már újat rendelni. Illetve vettem pár fehérneműt, de mást azóta sem. Most meg, hogy lett jópár holmim másodkézből, ismét nem érzem szükségét annak, hogy új dolgokat vásároljak. 

Pont ma, amikor szépen be szerettem volna fotózni a saját szerzeményeimet meglehetősen szürke volt az égbolt, de azért szerintem a telefonos képeken is látszódni fog, mi minden landolt nálam:

Ebben az egészben az a jó, hogy egyáltalán nincsen benne pénzköltés, mégis lesznek új szerzeményeink. Nem kell semmilyen üzletbe bemenni, keresgélni, próbafülkében eldönteni, hogy akkor most megéri-e az árát, jól áll-e, stb. Megértem, ha valakit a shoppingolás lázba hoz, de engem már jó ideje nem. Az meg, hogy valaki használta/viselte előtte az adott holmit egyáltalán nem probléma, sőt! Én tök büszkén hordom azt a téglavörös gyapjú kabátot, amit a barátnőm imádott és számos európai várost megjárt benne, vagy azt az állatmintás pulcsit, ami egy másik barátnőm lányáé volt, és őszintén szólva boldog vagyok, hogy egy harmadik barátnőm 5 éves kislányáé lett az a cicás bögre, ami korábban az enyém volt, és még sorolhatnám. Az idei kincsvadászatom olyan jól sikerült, hogy akár teljes szettet is össze lehet állítani az egyes darabokból:

Most már azon agyalok, hogy jövőre tovább bővítem a barátnős csereberét, viszont az már 10+ fő lesz, aminek kényelmes befogadására valószínűleg kicsi a lakás, de ezen még van időm gondolkodni, és kitalálni az olyan apró részleteket, mint a helyszín, haha. 

Nem hagyhatom említés nélkül azt sem, hogy ugyan hiába mondom, hogy csak őket kérem ajándékba, azért sosem jönnek üres kézzel. Most is hoztak rágcsálnivalót, innivalót, és kaptam ajándékba növényt, virágmagot, kávét, páros barátnős mozijegyet, sminkpalettát, hoztak sütiket, meg tűzijátékot a torta tetejére. Egyik legjobb születésnapom volt ez (pedig volt már egy jópár, hahahaha), és azt kívánom, hogy még sok-sok évig tudjunk ugyanígy összejárni egymással.

A szülinapi menüről pedig írtam már facebookon, de tervezek róla blogbejegyzést is, mert egészen véletlenül életem első teljesen hús- és gluténmentes menüsora a vártnál is jobban sikerült, és egyáltalán nem volt vészes összeállítani és elkészíteni, és így mindenki mindenből tudott fogyasztani.

És a végére hagytam, de persze jogos a kérdés, hogy mi lesz a sorsa azoknak a holmiknak, amik nem találtak gazdára? Tavaly a lányok elvitték és végül eladogatták, elajándékozták, vagy adomány formájában olyan helyre juttatták, ahol szükség van rá.

Idén nem vittek el semmit, mert én vállaltam, hogy a megmaradt rucikkal még futok egy kört az ismerőseim körében, illetve ha még maradna, elcsereberélem csoportokban (proseccora, haha). 

De talán a legfontosabb, hogy a magunk örömén kívül a segítő szándék is helyet kap ebben az egészben, hiszen készítek össze olyan ruhacsomagot is, amit célzottan rászoruló családnak fogok eljuttatni.

Ilyet egyébként nem nehéz találni. Ha nem alapítványhoz adjátok le, akkor is könnyen rá lehet bukkanni helyi csoportokban, szervezeteken keresztük olyan családra, vagy akár egy-egy emberre, aki szívesen veszi az ingyenes ruhacsomagot. De ha nincs kedvetek keresgélni, akkor ajánlom figyelmetekbe az Adománytaxit, aminek a működéséről ITT tudtok részletesen olvasni.

Ha tetszett nektek ez a poszt, akkor olvassátok el a Circular Monday kapcsán útjára indított „Használt holmik hat hónapon át” posztomat is (ITT), mert abban további ötleteket, tippeket írtam le hónapról hónapra haladva a körkörös fogyasztás jegyében.