Most, hogy Tündérke betöltötte a 17. életévét, úgy éreztem, méltó, és talán inspiráló is lenne pár gondolatot írni arról, hogy milyenek a mindennapok egy ilyen szép korban járó kiskutyával. Egészen más, mint ahogyan én azt az eddigi tapasztalataim alapján elképzeltem.
Tavaly februárban írtam arról ITT, hogy Francival hogyan élem meg ezt az időszakot, mit jelent a napokat, az éjszakákat, a feladatokat, a munkámat illetően az akkor közel 17 éves kutya gondozása. Akkor is embert próbálónak éreztem, főleg az utolsó két hónapot, de bármikor újracsinálnám az egészet.
Amikor Tündit örökbe fogadtam (ITT), akkor azzal a tudattal tettem ezt, hogy pontosan ugyanaz vár rám, mint Francival. De a sors rácáfolt erre, és nemhogy kegyes volt hozzám, de olyat adott, amire végképp nem számítottam.
Az elmúlt 9 hónap Tündérkével már-már mesébe illően idilli, de persze a korából adódóan vannak olyan napok, esetek, amikor kicsit felborul a megszokott rutin. De ez tényleg nagyon ritka. Alapvetően nagyon békésen és mélyen alszik, imádja a helyét (helyeit), és annak ellenére, hogy szinte semmit sem lát, egészen jól megtanult közlekedni a helyiségek között, illetve az ágyra fel és arról le a Francitól megörökölt fellépő puff segítségével.
Amikor ébren van, akkor szorgosan „porszívózza” a lakást, mindent szegletét bejárja a szobáknak. Reggel szinte óramű pontossággal kel és kéri a reggelit, ami után még visszaszundizik és este is viszonylag korán elvonul aludni.
Séta közben időnként botorkál, máskor pedig szorgalmasan szedi a lábait, olykor csak egy kört akar menni a háztömb körül, máskor pedig simán lenyom akár másfél km-t is egy-egy séta során úgy, hogy szinte ő húz maga után és diktálja a tempót. Ez függ napszaktól, időjárástól, fronthatástól, hangulattól, és a helyszíntől is. A faház kertjében össze-vissza sétál, jó idő esetén pedig simán elszundizik egy napsütötte helyen. Az étvágya alapvetően nagyon jó, a súlya is rendben, viszont oda kell figyelni minden apró jelre ezügyben. Ezzel-azzal már megjártuk a doki nénit, de szerencsére semmi komoly dologgal nem kellett eddig megküzdeni.
Mellette könnyű végezni a munkát, a tennivalókat, és szervezni a programokat, ugyanis a jó alvókája és a nyugodt természete miatt nem kell annyit logisztikáznom. Ez nekem már önmagában nagy könnyebbség, azért meg nem győzök elég hálás lenni, hogy éjszaka is jól alszik. Pláne azért, mert én három hónapja tolom az igencsak mély alvásokat, már az is eszembe jutott, hogy nem is a decemberi betegeskedés utóhatása, hanem Tündiről ragadt ez rám, haha.
Talán az egyetlen nehezebb ügy az a szeme, és nem is feltétlen a vaksága, hanem az állapota. Kezdettől fogva kezelésre szorul, naponta többször, többféle szemcseppet kell neki adnom, amit persze hagy szépen, nem is ez a nehézség. Mostanság az orvosi kontrollokat már nehezen viseli, ahogy egyre idősebb, minden alkalom stressz neki, szóval az idő előrehaladtával a doktornővel próbáljuk ezeket a szükséges alkalmat minimalizálni. Ha a gondozásának az anyagi részét nézem, ez a leghúzósabb tétel, minden más kiadás vele kapcsolatben ehhez képest rigófütty.
Ha már itt tartunk: a hallása sem jó, szinte teljesen süket, a füttyszót és a tapsot valamennyire érzékeli, de fogalma sincs, honnan jön a hang. Ennek ellenére én azért sokat beszélek hozzá, de a legtöbbet érintéssel kommunikálunk. Én simogatom, vakargatom, ő pedig bújik hozzám, ahogy csak tud, nyalogat (kifogyhatatlan a puszikból), vagy bököd az orrával, ha kunyizni szeretne valami finomságot.
És talán ez számomra legmeghatóbb dolog vele kapcsolatban. Ő nem látta ki vagyok, nem hallotta a hangomat, csak az új otthon és az új gazdi illatát érezte, amikor megérkezett. Persze, akkor még nem tudhatta, hogy ez lesz a végleges otthona, ahol ismét nyugalomban és biztonságban lehet. Gyorsan megtanulta a járást itthon, aztán a faháznál és annak a kertjében (szóval a kétlakiságot is megugrotta), kiválasztotta magának a fekhelyeket a kanapén és az ágyon, egyszóval minden értelemben befészkelte magát mindenhova, ahol neki a legkényelmesebb.
Aki eddig személyesen is találkozott vele, az láthatta, mennyire barátkozós kis kutyus, milyen szépen sétál pórázon, vagy éppen mennyire nyugodtan tipeg a kertben, és milyen ügyesen tájékozódik ott pusztán a szaglása és az emlékezete alapján. Igazán hálás, szeretetreméltó kis szöszmösz, aki láthatóan nagyon jól érzi magát abban a környezetben, amit biztosítok neki. Talán elfogult is vagyok, de nagyon jó érzés boldognak látni őt…
Isten éltessen Tündérkirálylány!
