A pontozott helyre nyugodtan mindenki írja be a saját leginkább passzoló szavát húszhuszonnégyet illetően. Én majd a bejegyzés végén teszem meg, mert még keresem a megfelelő kifejezést.

2020-ban írtam utoljára évértékelő posztot, az elmúlt években ez motiváció hiányában elmaradt. Nagyon jó évek voltak, de valahogy mégsem volt kedvem/indíttatásom összefoglalóan írni arról, mennyi klassz dolog történt velem, körülöttem, a munkában, a mindennapokban és milyen boldog és elégedett vagyok a kis tyúkszaros életemben. 

Egyébként most sem különösebben érzem az elhivatottságot, kicsit meg is kell erőltetni magamat, hogy az év utolsó napján a laptop elé üljek, ugyanakkor azt viszont érzem, hogy alapvetően életigenlő emberként mégiscsak jó lenne visszatekinteni erre az évre és kiemelni belőle néhány szép dolgot a megannyi rossz mellett, ami ért. Amolyan békés búcsúként, kerüljön ily módon is pont ennek az esztendőnek a végére.

Nem, azt nem mondanám, hogy ez volt életem legrosszabb éve, nem is tudom, hogy az elmúlt 45 évből tudok-e egyáltalán ilyet mondani. Talán 2013, de hát ki emlékszik már arra, mennyire kivoltam testileg-lelkileg akkoriban… Összeségében ez nem egy pocsék év volt, de egy meglehetősen terhelt 366 nap áll mögöttem (szökőév ugyebár, hogy még egy plusz nap legyen, amiben valamilyen próbát ki kell állnom, ehh), és lelkileg hullámzóan vészeltem át.

Nem szoktam online vagy a mindennapokban hangot adni ennek, nem kesergek látványosan, általában szeretem csendben, magamban megszenvedni, lerendezni, helyre tenni, gyógyítani ezeket a dolgokat és csak néhány, hozzám egészen közel álló emberrel osztom meg azt, ami bennem zajlik. Nehéz úgy megírni egy évértékelőt, hogy erről nem teszek említést, de a konkrétumokat most sem vesézem ki, sosem szoktam.

Ha a publikus dolgokat nézzük, tehát, amit ti is láthattatok, akkor talán így nem is világos, hogy miről hablatyolok itt. Dióhéjban a rossz dolgokról annyit, hogy az idei évben ami csak tudott az elrepedt, beázott, kilyukadt, leszakadt, szétesett, összetört, kiszakadt, megolvadt, beragadt, ráesett, megtelt, kifordult, begyulladt, meghiúsult, darabjaira hullott, stb. Mindez érintette az otthonomat, a faházamat, az autómat, a kutyámat, az utazásaimat, a pénztárcámat, néhány fontos emberi kapcsolatomat és a szívemet. A munka és a mindennapos teendők mellett folyamatos tűzoltásban és problémamegoldásban voltam, hol innen, hol onnan kaptam a pofonokat, ami igencsak próbára tett és jelentősen felemésztette az energiáimat. Csodálom, hogy az egészségemet nem, szóval a számos nehézség mellett igazából hálás lehetek azért, hogy ha a viharok nem is, de a betegségek messze elkerültek.

Az év utolsó napján azért mégiscsak érdemes visszagondolni, mennyi apró jó dolog és sikerélmény is ért ebben az évben. Nem tudom, és nem is akarom minden kis pozitív elemét kiemelni, de egyet-egyet szívesen megemlítek.

A munkáimban mindvégig sziporkáztam, jobbnál jobb dolgok pattantak ki a fejemből és születtek a kezeim között. Ennek egy részét végigkísérhettétek a közösségi oldalaimon, és itt a blogon is, ITT el tudjátok őket olvasni. Halkan megjegyzem, hogy van vagy 5-6 bejegyzés, ami még megírásra vár, utólag ezeket mindenképpen szeretném bepótolni, amíg még be nem köszönt az újabb faházas szezon, szóval erre még van két hónapom. Ha már itt tartunk: idén tényleg nagyon sokat szépült a kert, ilyen látványos változás még sosem volt az elmúlt 6 év alatt. Ez persze köszönhető annak is, hogy tavasszal ismét volt barátokkal közös ültetés és bográcsozás, ez most már hagyomány, amit minden évben várunk, és nagyon élvezünk.

Maga a faház és a környezete a béke és megnyugvás szigete, ahol rengeteg időt tölthettem egymagamban vagy jó társaságban, kutyával, csodásan kivirágzott a kert, de jutott idő pihenésre, pár napos kiruccanásra is. Azt mondják a természet jó hatással van az emberre, de szerintem ennél sokkal többre képes: be tudja gyógyítani az igazán mély sebeket is, én legalábbis ezt éreztem. A faházhoz idén újra ellátogatott Márk, és most először Szomoru Miki is, akivel együtt körbejártuk a kertet, ITT meg tudjátok nézni az erről készült videót. 

Az év eleje egyébként ugyanúgy indult, mint általában, lendületesen, tele tervekkel, figyelve arra, hogy a munka és a pihenés között meglegyen valamiféle egészséges egyensúly. Ha valamit pozitívumként könyvelek idén, akkor az ez egyik, mert a legtöbb helyzetben sikerült ezt megtartanom. Keményen dolgoztam, de nem csináltam ki magamat (mint évekkel korábban oly sokszor). Ahogy telik az idő, egyre fontosabb, hogy a mindenféle életben zajló események közepette megmaradjon a fókusz magamon, és az igazán fontos dolgokon.

Persze, így is előfordulhat, hogy bizonyos történésekre nincs ráhatásom, de ezeket tanulom elfogadni, és csendben beletörődve, méltósággal, olykor összeszorított fogakkal elengedni.

Év elején kaptam a barátaimtól egy szerencse sütit, amiben az állt, hogy „itt az idő az új barátságoknak”. Kicsit meg is mosolyogtam, hogy hova fér el még több barát a szívemben, örülök, ha a meglévőkkel is tudom ápolni a kapcsolatot a kétlaki életemben. Aztán most visszagondolva, mégis szövődött egy szép barátság, és szerintem egyikünk sem gondolta volna, de már az első alkalom után kiderült, hogy nem csak a kreatív alkotás szerelmesei vagyunk, de sok tekintetben ugyanúgy vélekedünk az életről, annak kis és nagy dolgairól. Szóval az a szerencse süti év végére értelmet nyert. A sors fintora, hogy akiktől kaptam, azokkal a jövőben már sosem fogok tudni úgy találkozni, mint korábban, és a legrosszabb az egészben az, hogy sem nekik, sem nekem nem volt beleszólásom abba, hogy ez így alakult. Az idei év járulékos emberi veszteségei mellé ez is bekerült megannyi számomra fontos személy és közös élmény elvesztésével együtt. Ha valami miatt most is sírok, akkor az ez, és ez ráadásul karácsonykor különösen facsarta a szívemet.

Szerencsére Franci egy pillanatra sem hagyott magamra. A természet és a hozzám közelállók mellett ő a másik lélekáplóm, még akkor is, ha valójában nekem kell vele törődnöm egyre többet, ahogyan öregszik. Elmúlt 16 és fél éves és mindig van valami vele, ami miatt folyamatos újratervezésben vagyok akár egy napon belül is. Ugyanakkor ez a legédesebb teher, ami a nehézségek ellenére csordultig tölti a szívemet, róla gondoskodni a nap 24 órájában az egyik legszebb érzés, amit emberként megtapasztalhattam. Akinek van kutyája, cicája, bármilyen háziállata, az tudja, miről beszélek, az ember-állat kapcsolat semmihez sem hasonlítható kötődés. Hálás vagyok azért, hogy a barátaimra, a szomszédaimra és a szüleimre is számíthatok, ha nekem dolgom, programom van és olykor-olykor vigyázni kell rá.

Nyár közepe óta nagy rendrakásban vagyok, és bár már a dolgok nagyját módszeresen újrarendeztem, kiselejteztem (polcok, fiókok, szekrények, hah és a szívem mélyén), még mindig vannak olyan részek, amikkel dolgom van. Itthon nagyon sok javítanivaló akad, folyton tönkremegy valami, vagy pusztán csak eljött az idő, hogy pl. újra kell festeni, mert bizony eltelt 6-7 év az utolsó festés óta… Vannak apró-cseprő repedések, sérülések, elszíneződések is, amikkel más talán nem foglalkozna, de engem zavar, minden egyes alkalommal, amikor ránézek. A konyha alsó frontjait már újrafestettem, de a felsők még várnak rám… Ahogyan a hálószoba átfestése is, na ez az, amit nem akartam 2025-re átvinni, mégis úgy alakultak az év végi dolgaim, hogy ezt már nem tudtam beiktatni…

Az itthoni fa nyílászárók javításával is megrekedtem, amikor beköszöntött a hideg, esős idő, de ez van, a feladatot tolom magam előtt. 

A blog idén lett 15 éves, és ezt sikerült méltó módon megünnepelni: néhányatok előtt az otthonom ajtaját is kitártam, az idei szívmelengető élmények sorából ezt nem hagynám ki! És most nem a sok szép egyedi ajándékra gondolok, amivel megleptetek, hanem leginkább azokra a kedves szavakra, amit kaptam tőletek.  

Én pedig betöltöttem a 45-öt, amire egy nagy mérföldkőként tekintek, szerencsés esetben most tartok valahol az életem felénél. Te jó ég, mennyi minden van mögöttem, és mi minden vár még rám!

Év vége felé közeledve elővettem a régi horgolási ismereteket, és a létrán való ugra-bugra helyett a kanapén hurkolom a fonalat. Már három sapkát is horgoltam, ojjé, hamarosan jöhet a kötőtű is! A barátnőm között is van olyan, aki szintén elővette a tűket régi-új hobbiként, és ez a közös érdeklődési kör egy újabb kapocs közöttünk. Decemberben a lassulás, elcsendesedés jegyében amolyan kétszemélyes kis kötőklubot alapítottunk, és nagyon élvezzük!

De nem szaporítom tovább a szót. 2024 számomra a szívások túlélések éve volt, de hogy kicsit árnyaljam a dolgot a kis örömök és a nagy bánatok évét zárom a mai napon. Ettől függetlenül, vagy éppen ezzel együtt, még mindig úgy érzem, hogy jó életem van, a világ nagy, és igazán fontos problémái között az én kis ügyes-bajos gondjaim eltörpülnek, és valójában összetehetem a kezeimet, hogy a saját utamat járhatom, nem vagyok elveszve, vannak céljaim, vágyaim, terveim, annyi mindent szeretnék megvalósítani a jövőben, a jelenben pedig igyekszem megtalálni a szerethetőt és az örömtelit. Az út, amin bandukolok nincs előre kikövezve, tele van akadályokkal, különféle veszélyekkel, sokszor kell benne kötél nélkül hegyet mászni, vagy éppen hömpölygő folyón átúszni.

De többnyire szép a táj, és sok hasznos dolog van már a batyumban, amit magammal hoztam a gyerekkoromból, vagy amit az úton haladva szedegettem össze. Persze, időnként kirakom belőle, ami már csak a vállamat húzza, vagy hátráltat. Ezen az úton nem egyedül járok, hiszen vannak előttem, mellettem, mögöttem is, van, hogy engem húznak előre, és van, hogy én segítek másoknak, hogy ne csak egy helyben tötyörögjenek. Vannak olyanok, akik a saját útjukat járva egy-egy elágazásnál valamilyen okból másfele indulnak el. Vagy éppen én engedem el valakinek a kezét. És ez így van rendjén, szóval én mindössze azt kívánom, hogy ebben a zűrzavaros, felgyorsult mai világban mindenki találja meg a boldogságát, úgy, hogy közben nem bántunk más embereket, és nem tesszük tönkre a Földet, amelyen mindannyian élük.

Legyen egy boldogabb, békésebb, szeretetben gazdagabb 2025-ös évünk!