Múlt vasárnap bezárt a Városligeti műjégpálya, az újranyitásig elrakom a korcsolyát pihenni… Klassz szezon volt, annak ellenére, hogy nem jutottam el minden héten korizni, és más korcsolyapályákat sem sikerült felfedezni. Viszont, akikkel szerettem volna korizni, azokkal mind összejött ez a program, szóval semmi okom a panaszra.

A korcsolyámat a Jófogáson vettem (ITT írtam róla), és örömmel konstatáltam, hogy sok év kihagyás után azért jól ment a korizás. Persze, érzem magamon, hogy kicsit berozsdásodtam, és kevésbé vagyok bátor, mint korábban, de ez a csúszkálás élményéből mindez semmit sem vett el. 

A korcsolyát egészen hamar megszoktam, szerencsére nem törte a lábamat, ilyen tekintetben mázlim volt vele, de azért tudott meglepetést okozni!

Már több alkalommal voltam kint a jégen, és semmi előjelét nem láttam/éreztem annak, hogy itt hamarosan nem várt dolgok fognak bekövetkezni…

Éppen Zsófi barátnőmnek ecseteltem, hogy mennyire jó ez a 2025, még semmi nem ment tökre, nem tört el, omlott össze (mint oly sok minden tavaly ugyebár…), egészen jól alakulnak a mindennapok, amikor a következő körnél a korim egyik éle talppal együtt a jégen maradt, én meg egy lábon csúsztam tovább… Tűsarok a jégen, haha:

Öröm az ürömben, hogy aznap már kikorcsolyáztuk magunkat, szóval végülis jó, hogy nem az első néhány kör után történt ez… Ott tipegtem kifele a hiányos korimmal kezemben az elhagyott talprésszel (minden bizonnyal vicces látvány lehettem), miközben egyik szemem sírt, a másik nevetett. Végül kerestem a neten egy korcsolya javító szakit, akinek a műhelye egy ugrásra van a Hősök terétől. ITT az elérhetőség. A kis „műhelybolt” mennyezetig volt pakolva korcsolyákkal, alig bírtam bemenni az ajtón, elképesztően nagy a választék használt jég- és görkorikat illetően. Szóval, végülis örülök, hogy felfedeztem ezt a lehetőséget, ugyanis a görkorimra is ráférne már egy karbantartó szervíz… A korim egyébként másnapra elkészült (szögek helyett, most atombiztos csavarok tartják össze), és a csúszásteszten is átment, szóval minden jó, ha a vége jó.

Az idei szezon legemlékezetesebb eseménye azonban mégiscsak az volt, amikor Anna barátnőmmel egy jó kis évindító korizásra mentünk, és velünk tartott „Sziszi bácsi” is. Becses nevén Hajdú Attila, de nekem csak Sziszi bácsi, ugyanis van egy nagyon helyes fehér uszkárja, akit Sziszinek hívnak, és hát mindig könnyebb a kutya nevét megjegyezni először, mint a gazdáét.

Évek óta összefutunk a közeli parkban kutyasétáltatás alkalmával (már amikor itthon vagyok és nem a faháznál matatok a kertben), és megannyi érdekes történetet hallgatok ilyenkor. Sziszi bácsi 1941-ben született, egész életében aktív volt, ahogyan most is a 84. életévéhez közeledve.

Mindig lelkesen mesél az utazásairól, arról, hogyan kezdett el hokizni, mikor tanult bele a cukrászmesterségbe, és magyar bajnok motorversenyzőként milyen motoros izgalmakban és sikerekben volt része. Annával csak ittuk a szavait, miközben körbe-körbe koriztunk a műjégen.

Utána persze még egy közös kutyasétáltatás is belefért, amolyan levezetésként, így nem csak nekem, de Francinak is megvolt a barátnős program. Ezzel indítani az év első napjait számomra annyira, de annyira sokat jelentett, végig azt éreztem, hogy ennyi idősen én is ilyen tiszta elmével és örömmel szeretnék majd mesélni az életemről, miközben a korcsolyámmal suhanok a jégen. 

Még az utolsó héten is kijutottam a jégre a gyerekkori barátnőimmel, ez az este tette fel az i-re a pontot. Jó kis tél volt ez, a korizás – a kis bakival együtt – éppen azt adta, amit reméltem tőle: össze-vissza csúszkálást a barátokkal, vidám beszélgetéseket, sok nevetést, és jóleső izomlázat. 

Kitáncoltam magamat a jégen, jöhet a tavasz és a kert!