Tavaly decemberben ismét felvettem a fonalat. Szó szerint, ugyanis elővettem a régi kötő- és horgolótűimet, és két gombolyag fonalat, amik már évek óta a megvannak. Elkezdtem újra gyakorolni a hurkolást, és mivel Viki barátnőm is pont ugyanezt tette, így társam is volt ebben, akivel napról napra inspiráltuk egymást.

Persze, karácsonyra készülődve ezt leginkább csak online tettük, erre volt idő és lehetőség. Egymásnak küldözgettük messengeren épp hol tartunk, milyen fonallal és épp min dolgozunk, vagy mit gyakorlunk. De már kitaláltuk, hogy ebben az évben csinálunk „barátnős kötőklubot”, azaz, amikor találkozunk egy kávéra, vagy átmegyünk egymáshoz beszélgetni, akkor visszük az aktuális munkát is magunkkal.

Egykünk sem kezdő már, az alapokat mindketten ismerjük, tudjuk. Engem az anyai nagymamám egészen kiskoromban kötni tanított meg (és lábbal hajtós gépen varrni), az apai nagymamám pedig horgolni. Anyukámtól főleg varrni tanultam, és az általános iskolában is volt egy tanárnőm, Zsuzsa néni, akivel szintén megtanultuk ezeket a női kézműves fortélyokat technika óra keretein belül, és korábbi posztomban említettem már (ITT), hogy ő volt az, aki „Barbie baba ruhavarró szakkört” vezetett, amin persze én is részt vettem.

Számos baba ruhát varrtunk anyukámmal is, erről készülök egy külön bejegyzéssel, mert egyrészről ezeket a mai napig őrzöm, mint legkedvesebb emléktárgyak a gyerekkoromból, másfelől szerintem jó példa arra, hogy némi kézügyességgel, maradék anyagokból is milyen divatos dolgokat lehet készíteni egy babának, és egyébként nem csak az öltözékre gondolok, mert ez a babaházzal és annak berendezésével kapcsolatban ugyanúgy működik.

Visszatérve a tűkre és a fonalakra. Néhány nap horgolás gyakorlás után gondoltam, belevághaték valamilyen egyszerűbb darabba (egy sálba, vagy sapkába), hogy lássam, tudom-e hasznosítani is a tűforgatást azon kívül, hogy rendkívül kikapcsol ez a tevékenység, mégiscsak egy csendesebb, pihentetőbb (és tisztább) hobbi, mint láncfűrésszel faragni a fát.

Körbenézve a neten számos videót találtam a témában, végül ráböktem egyre (ERRE), ami a legegyszerűbbnek tűnt, és ezt nézve, amolyan vonalvezetőnek használva elkezdtem horgolni egy sapkát. Mivel nem pontosan ugyanolyan fonallal és tűmérettel dolgoztam, így sem a láncszemek, sem a sorok száma nem egyezett, próbáltam a cm-ekre koncentrálni. A fonalat karácsony előtt egy nappal, a hozzám közeli Anya fonja nevű boltban szereztem be, és kiderült, hogy Gabi, a bolt tulajdonosa már sok-sok éve olvasóm.

Az általam választott csodálatos, pihe-puha mályvás színvilágú fonallal gyorsan haladtam, így végül a karácsonyfa alá is került egy szép meleg sapka ajándékba. Sajnos, ezt a vastagságú fonalat a gyártó éppen kivezeti, ahh, pont most, amikor ráakadtam.

Karácsonykor én magam is kaptam fonalas meglepetést. Egyrészről az apai és anyai nagymamáim kötéseit, horgolásait, és az általuk használt tűket, melyek között 70 éves is van, és amiket anyukám a mai napig gondosan megőrzött.

Másrészről azt a gyapjú gombolyagot, ami az anyai nagyszüleim saját birkáinak egyik utolsó nyírásából készült. Ez persze nem olyan finom, és puha, kicsit szúr is, de több házi mamuszom/zoknim is készült belőle régebben, sőt a mai napig megvan egy lábszárvédőm, amit a nagymamám kötött. 

Az egészben az a legszebb, hogy még mindig volt egy nagy zacskó gyapjúfonal a szüleimnél, amibe persze az évek alatt beleborult a textilzsákban benne lévő morzsolt levendula.

Ezt a két ünnep között végül szépen rendberaktam, a levendula apró darabkáit egyenként szedegettem ki a fonal szálaiból, amit felgombolyítottam. Kicsit sajnálom, hogy nem tudom nektek megmutatni azt a fekete-fehér fotót, amin kb. 3 évesen Bori barit itatom cumisüvegből a nagyszüleim kertjében. Valahol megvan otthon a fotó, ha ráakadunk a családdal, megosztom majd.  

Franci is gazdagabb lett egy kötött pléddel, ezt az apai nagymamám kötötte maradék fonalakból, szerintem irtó menő. Itt egyébként azért csupasz a fa, mert díszítés előtt készült a fotó…

Franci hamar megszerette ezt a színes plédet, most már szinte mindig úgy alszik, hogy valamilyen formában maga alá gyűri.

A sapka horgolás annyira megtetszett, hogy elkezdtem többféle színben, és másfajta fonallal is kipróbálni magamat, illetve dupla szállal, valamint régi, már csak kerti munkához használt sapkáimról leszedett bojtokkal, pomponokkal kombinálni őket. Ehhez nyilván már a két ünep között visszatértem a fonalboltba, és a bőség zavarát és a mértéktelen költekezést elkerülve vittem a kockás sálamat, hogy ehhez hasonló színvilágból válogassak csak. 

Ugyan eredetileg nem terveztem erről posztot írni, gondoltam, csak beveszem az újabb DIY témakörök közé ezt a tevékenységet is, olykor a közösségi médián beszámolva róla, de akkora volt az érdeklődés és a lelkesedés a részetekről, hogy úgy döntöttem géphez ülök, és leírom a motivációmat, a tapasztalatomat és persze a sikerélményemet is ezzel kapcsolatban.

Az ajándékba készült sapka annyira megtetszett nekem is, hogy magamnak is összedobtam egyet, kis fonalból készített pomponnal a végén.

Most, hogy a sokadik sapkát is meghorgoltam, és lassan csukott szemmel is megy, azt hiszem, itt az ideje elővenni a kötőtűket is, és azt is gyakorolni…

Persze, most csak ilyen tartalmakat dobál fel nekem a facebook és az insta, van bőven miből válogatni. A horgolásban/kötésben az egyszerűbb dolgok tetszenek, és leginkább azok, amiket viselni lehet: a már említett sapkák mellett a pulóverek, mellények, kardigánok, sálak, zoknik, kézmelegítők, stb. 

A figurák, apró dísztárgyak, tárolók, szőnyegek, terítők nem mozgatnak meg, ez persze lehet, hogy még változni fog, hisz azt sem gondoltam volna, hogy valamikor előveszem a tűket újra… Azért nem fogom nagyüzemben nyomni, a kezdeti sapka kollekció után lassítok, de reményeim szerint az év során készül majd néhány egyedi darab, amit szívesen viselek, és örömmel mutatok meg nektek. 

A bejegyzés végére hoztam még két fotót a múltból. Viszonylag sok horgolt/kötött ruhám volt gyerekként, szerettem őket, olyannyira, hogy mai napig a legtöbbre emlékszem is. A kedvencem egy rózsaszín és egy piros pörgős szoknya volt, amiket kis túlzással télen-nyáron hordtam, kedvenc képem, amikor a pirosban pucoltam apukámmal a bontott téglákat is, haha.

A másik szeretett darab ez a kis fehér ujjatlan felső, ilyet szívesen készítenék most felnőtt méretben is. Elnézve ezt a fotót, szerintem semmit sem változtam a stílusomat és a huncutságomat illetően, csak közben eltelt negyven év…

Még egy utolsó gondolat a 2025-ös év első bejegyzésének végére: továbbra is szeretném, hogy a mondanivalóm fókusza az alkotáson, a lakberendezésen, az otthonteremtésen, a kertészkedésen, a természet közelségén, a környezettudatosságon, a fenntarthatóságon, az élőlények szeretetén, az értékes kapcsolódásokon, az élet örömteli dolgain, egyszóval azon legyen, ami számomra fontos, ami aprócska érték nekem a mai világban, és amit szívesen mutatok meg nektek is a „DIY világában” kalandozva. Ezt azonban csak úgy tudom őszintén és hitelesen bemutatni, átadni nektek, ha az életem szövetének egy-egy szálát is megcsillantom, de az egészet nem terítem ki.

Lesznek visszautalások múltra, és említések a jelen történéseiből is, mert ezek azok, amik engem motiválnak, gondolkodásra ösztönöznek, érzéseket hoznak elő és arra késztetnek, hogy klassz dolgok szülessenek a kezeim között és a környezetemben. És igazán jó érzés látni, hogy ez rátok is hat, mitöbb, motivációt ad, mert sokszor írjátok és megmutatjátok fotókon is, hogy találtok a tartalmaim között olyat, ami megszólít titeket, amivel rezonáltok, amit a saját élethelyzetetekbe, lehetőségeitekbe, a mindennapokba, vagy az álmaitok megvalósításába valamilyen formában be tudtok építeni.

Tartsatok velem továbbra is, ígérem hogy idén sem lesz hiány a klassz olvasnivalókból!