Régóta ígértem már Nektek ezt a posztot, és most végre megosztom Veletek. Izgalmas időutazás ez számomra is, felelevenítve az élményektől színes gyerekkoromat, ami kétségkívül predesztinálta az utat, amin most járok.

Unalmas klisének hangzik a „hobbym a munkám” kifejezés, nem is szeretem, sokkal inkább fogalmazom ezt úgy, hogy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy abban szárnyalhatok nap mint nap, amivel a Szüleim útnak indítottak a kezdet kezdetén. Valószínűleg részükről inkább ösztönös dolog volt ez – mintsem tudatos -, de valahogy annyira szép kifutása lett az egésznek, és ezért örökre hálás leszek nekik.

A barkácsolós korszakom még kiskoromban kezdődött, egész pontosan 1 éves voltam, amikor először kalapács került a kezembe… Apukám hangfalát ütögettem vele, és hát ő meg hagyta, hogy kibontakozzon a gyerek.

Az első látványosabb megmozdulásom a bölcsiben történt, amikor sorra kötöttem be minden gyerek cipőfűzőjét. Szépen, masnira, ahogy azt az Anyukám megtanította. A következő említésre méltó dolog már az oviban volt, ahol Tünde néni (kedvenc óvónénim, sosem felejtem őt el) jelezte Anyukámnak, hogy én nem rendet rakok a játékos polcokon, hanem „kompozíciókat gyártok”, talán ez volt a mostani stylistkodásom kezdeti csírája…

3 évesen már olló volt a kezemben, aminek használatához Anyukám csak egyetlen feltételt szabott: „Csakis ülve, asztalnál”. Nagyon jó kislány voltam, és ezen egyszerű szabály mentén, elég hamar elkezdtem ruhákat szabdalni, aztán a frufrum, ó hányszor mentem el tök ferdére levágott hajjal az oviba!

4 éves koromig egy lakótelepi lakásban laktunk, ahol volt saját gyerekszobám, amit kedvemre dekorálhattam, még azért sem durrantott le Anyukám, ha lekapartam a kockásfülű nyulas tapétámat az ágynál. A hosszú távú és nagy célok elérése érdekében a mindennapokban nem szórtuk pénzt, de sosem szenvedtem hiányt semmiben, és most nem csak a materiális javakra gondolok. Apukám hihetetlenül szorgalmas ember (a mai napig!), munkában és kitartásban mindigis ő volt a példaképem, tőle tanultam meg, ha odateszi magát az ember, akkor igenis előrébb lehet lépni.

Apu az irodai és üzemi munkája mellett otthon is dolgozott, fillért fillérre rakott, hogy a lakótelepi lakásból mielőbb kertes házba költözhessünk. 1984-ben a Szüleim megvettek egy XVI. kerületi, igen romos állapotban lévő házikót, itt kezdődött el számomra az igazi kaland!

Tényleg olyan volt ez nekem, mint egy óriási játszótér, ahol észrevétlenül szippantottam magamba olyan dolgokat, ami egy átlag 4-5 éves kislányra nem annyira jellemző.

A régi házból kibontott téglákat sorra pucoltuk Apuval, szerszámokat foghattam a kezembe, megtanultam szöget beverni, csavarozni, ásni, lapátolni, talicskázni, fűrészelni, és azt is, hogy aki ész nélkül ugrál a felhalmozott téglakupacokon, az előbb-utóbb csúnyán pofára esik. Ennek a helyét a mai napig viselem az arcomon…

A kiásott árkokban lehetett rohangálni, a téglák között bújócskázni, a frissen öntött betonba kavicsmozaikkal kirakni a nevem, cseresznyefára mászni, bringázni és görkorizni az utcán, rajzolni krétával a régi házfalra és strandolni az építkezés kellős közepén.

Nagyon sok mindenre élénken emlékszem ebből az időszakból, előttem van az egész kert, a ház eredeti falai és az újak is, eszembe jutnak a család barátai, akik önzetlenül segítettek nekünk új házat varázsolni a régi épületből.

Bár nyilván teljesen alkalmatlan voltam a feladatra, de Apu odaadta a nagykalapácsot is, hogy törjem a betont, és milyen jó már, hogy a szüleim mindent fotóztak! Ezek olyan szép emlékek…

Kiskoromban volt egy olyan megmagyarázhatatlan félelmem, hogy „mi van, ha nem tanulok meg olvasni”. Ezért sokszor játszottam azt, hogy a mesekönyvekben húztam az ujjamat a sorokon és úgy csináltam, mintha olvasnék, és persze mindenféle történeteket találtam ki.

Nem tudom, hogy ennek a félelmemnek volt-e köszönhető, vagy eleve jó képességekkel áldott meg a sors (vagy szimplán jól X-eltek a szüleim), de elég kis stréber tanuló lett belőlem.

Szerettem suliba járni, hamar kiderült, hogy a reál- és készségtárgyak különösen jól fekszenek, és a selypítésemmel együtt nagyon szépen szavalok verseket, ráadásul az iskolai nyilvános szerepléseket is élveztem! Marika néni, az én áldott jó osztályfőnököm szerint a színésznői pálya is nekem való lett volna, hm, talán nem is tévedett…

Amikor a 2. osztályos farsangra készültem egyértelmű volt, hogy én Madonna leszek! A kedvenc számom, a Material girl (mi máááás) c. szám klipje alapján készült a ruhám. Anyuval kimentünk a Petőfi csarnokba, bolháztunk egy csillogó, gyöngyökkel kirakott darabot, amiről szépen lefejtettük a gyöngyöket, Anyu pedig átszabta nekem. Sajnos, nem látszik, de a ruha hátulján, a derék részen egy nagy masni is volt, úgy, mint az eredeti darabon! Ebben az időben egyébként Anyukám már tanítgatott kézzel és géppel is varrni, a Nagymamáimtól pedig kötni és horgolni tanultam meg.

Nos, a farsangi ruha természetesen Barbie változatban is elkészült. Anyu nagyon sok Barbie ruhát varrt nekem és a suliban is indult egy „Barbie baba ruhavarró foglalkozás”, óriási ötlet volt ez az akkori matek tanárom részéről, akinek a hobbyja volt a varrás! Ezek a ruhák a szívemhez nőttek és most egy doboz mélyén pihennek…

Ahogy anno mindig megláttam valami tárgyban a Barbie baba világba való integrálhatóságot, úgy a mai napig elrakom azokat a dolgokat, amikről úgy gondolom, hogy egy Barbie házban jól mutatnának… Pl. szőnyegmintákat, tökéletes és dizájnos lábtörlők, nemde? Na, majd egyszer megörökli a lányom az évek alatt felhalmozott egyedi gyűjteményem 🙂 A varrás és ruhatuning mánia mai napig tart, ez tényleg hobby, amivel a dress lovin’-on találkozhattok.

Egyébként sosem volt üzletben vásárolt bababútorom, babaházam, így mindent abból építettem meg, amit találtam a környezetemben! Az inspirációt a barátnőknél és Barbie újságban látott dolgokból merítettem, így lett kasírozott hungarocell elemekből konyhabútor főzőlappal, nyitható sütővel, gyufáskatulyából kávéfőző és kenyérszeletelő, bonbonos doboz aljából mosdókagyló, kartondobozból kerekekkel felszerelt Ferrari és sorolhatnám… Annyira sajnálom, hogy ezt nem tudom fotókkal prezentálni. Ugyanilyen szerelem volt számomra a lego is, amiből szinte mindig csak házakat építettem. Ezeknek az egyik oldala mindig nyitott volt, hogy gondosan be tudjam rendezni…

Apukámnak volt egy nagy tervező állványa a házunk tetőterében, amin nagyon szerettem rajzolni, mitöbb szerkeszteni! Évekkel később ugyanebbe a tetőtérbe felköltöztem és itt alakítottam ki a saját „rezidenciámat”. Teret és lehetőséget kaptam a Szüleimtől, hogy bontogassam a szárnyaim, és a kreatív energiáimat szabadjára engedjem. Emlékszem, 14 éves voltam és egy egész nyaram ment el arra, hogy igazi kis csajos kuckót hozzak itt létre. Mondhatni ez volt az első komolyabb lakberendezési projektem. Első lépésként az előzőleg barnára festett lambériát fehérre festettem, ótejóég, 4 réteg kellett, hogy hófehér legyen, el tudjátok képzelni, ez ekkora felületnél hány nap (hét) munka volt? A régi fenyő székemet is fehérre kentem, íme a fotón életem első széktuningja:

Aztán gondosan elkészítettem az alaprajzot, pontos méretekkel és elmentem egyedül kinézni a padlószőnyeget, olyat, ami nekem tetszett, persze a költségeket tekintve volt szigorúan vett limit! Megvettük, majd a kertben szabtam méretre, mivel a szoba egyik felében faltörés is van és a feljárónál is ki kellett vágni a rést, így ezt fent nem tudtam volna megcsinálni.

Felkerültek a szegőlécek, az ívesre szabott (!!!) polcok, ekkor már a dekorpír, a csiszoló, a fúrógép és a csavarbehajtó elég jó barátom volt. A fehér polctartó konzolokat a Sugárban lévő Keravillban vettem meg, hogy én milyen boldog voltam!

Innentől kezdve viszont óriási volt a dilemma, hogy mi is legyek, ha nagy leszek. Akartam én műkorcsolyázó és virágkötő is lenni, de végül a műszaki pálya felé kezdtem orientálódni, a BME építészmérnöki kara volt becélozva – sajnos, nem kellő elszántsággal felvértezve – , így végül a villamosmérnöki karon kötöttem ki. Persze, ez a választás sem volt tudatos, viszont rettenesen élveztem az itt eltöltött éveket, Szerelem, bulik, izgalmas kihívások jellemezték életem ezen időszakát.  Emellett viszont sosem éreztem azt, hogy a karrierem villamosmérnöként fog ívelni felfelé, és ebben nem is tévedtem. Erről a szakaszáról az életemnek már korábban írtam röviden a blogon, ezt ITT tudjátok elolvasni.

Ezen kívül a lakberendező sulim blogjára is készült velem interjú, azt ITT éritek el. Sőt, nem olyan régen – az azóta sajnos már megszűnt – Dreams magazin is készített velem interjút.

Sokan irigylésre méltónak gondolják az életemet és valóban, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtaláltam azt, ami 100%-osan feltölt nap mint nap. Nem szenvedek a munkámtól, ami persze nem azt jelenti, hogy egész nap csak dekorálgatok, és lubickolok a szabadságban. Nagyon sokat dolgozom és sokféle területen tevékenykedem, de szeretem az ezekből kinövő produktív dolgokat és ez számomra nagyon fontos, hisz lételemem az alkotás. Az elmúlt 35 év alatt olyan ember vált belőlem, aki szorgalommal, kitartással, kreatívan és azt hiszem emberséggel teremti elő magának az élethez szükséges „javakat”.  Emellett fontosnak tartom, hogy én magam is tudást adjak át, akár személyesen, akár a blogomon keresztül. Ezért vagyok és csinálom teljes szívvel azt, amit az élet kijelölt számomra.