Bár év elején még egyáltalán nem terveztem, mégis úgy alakult, hogy ősszel vettem egy klassz erdei faházat. Az előzményekről, a motivációkról és a keresés szempontjairól mindenképpen fontos írnom, mert szerintem hálás téma, ami sokak számára lehet ösztönző erejű is…

Nos, még én magam sem tudom, hogy ennek a történetnek hol is kezdődik pontosan az eleje, mert vannak benne olyan szálak, amik egészen kiskoromig nyúlnak vissza. Ezért megpróbálom, ha nem is feltétlenül kronológiai sorrendben, de mindenképpen tematikusan taglalni a témát. Vágjunk hát bele!

Még egy ingatlan

2016 közepe óta folyamatosan szemmel tartom az ingatlanpiacot, rendszeresen nézem a hirdetéseket, követem a tendenciákat. Emlékszem, amikor 2016 év végén feltettem a panel lakásomat az ingatlan.com-ra (ITT írtam róla), sokan felhördültek a meghirdetett áron elsősorban a panel jelleg miatt…

Én viszont tisztában voltam az ingatlanom előnyeivel, a piaci viszonyokkal és tudtam, hogy lesz olyan vevőm, akivel minimális alkuval, de meg fogok tudni egyezni. Így is lett (ITT), és ha most nézzük az elszállt piaci árakat (nem csak itt Zuglóban), hát, azt kell mondanom, hogy a vevőm szerintem jókor, jó áron vette meg a lakásomat, mert mostanra még annál is többet ér (azóta szigetelték is a házat). A magam részéről kicsit hozzátéve a vételárhoz, sikerült egy nagyobb, tégla építésű lakást vennem. Igaz, lenullázva a bankszámlámat, de mégis sikerre vittem a panelból-téglába dolgot, ami a cél volt. Innentől kezdve folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy előbb-utóbb kell majd még egy ingatlan, befektetés, anyagi biztonság és nálam “munkaterep” szempontokat is figyelembe véve. Pár év alatt talán sikerül annyit gyűjtenem, hogy mellétéve a mostani lakásom azóta szintén megnövekedett árát, tudok venni két kisebbet. Mindkettőt kipofozom, az egyiket kiadom, a másik pedig az otthonom lesz. Hahh, ember tervez…

Idő közben viszont, ahogy szépült a lakásom, egyre inkább azt éreztem, hogy jó ideig biztosan nem szeretnék megválni tőle, hiszen egyre otthonosabb, egyre erősebb a kötődésem hozzá. Rendben, akkor tehát plusz egy ingatlant, mondjuk egy kis garzont kellene venni a közelben, kicsinosítani és kiadni (nagyon jó elrendezésű erkélyesek vannak a környéken). Nyilván, a felújítási folyamatról jó kis tartalmak készültek volna, tehát egy friss vonal is lehetett volna a blog életében, nem beszélve arról, hogy a lakáskiadás még garzon esetén is klassz üzlet. Na ja, de ezt pár év múlva is csak banki hitellel való kiegészítéssel tudnám meglépni, az pedig nálam “no way” kategória. És valahol ezen a ponton kicsit reményemet is vesztettem, és kezdtem belátni, hogy ez még hosszú évekig, sok lemondással és tudatos spórolással sem járható út. Mindenesetre többszáz garzon hirdetését bújtam hónapokon át…

Külső hatások, motiváló tényezők

Kiskorom óta mindig volt a család valamelyik ágán nyaraló. Anyai részről a nagypapám vett a Balaton déli partján egy egyszerű kis nyaralót, ahová két évvel ezelőttig minden nyáron lementem pihenni. Hol családdal, hol barátokkal. Az évek alatt a közös tulajdonú ingatlan igencsak megrogyott, egyre kevésbé jelentett örömöt lejárni. Óóó, pedig hányszor elképzeltem, hogy közösen majd azt is kipofozzuk. Na erre már biztosan nem fog sor kerülni, a ránk eső részt eladtuk. Idő közben a Duna mellett is volt pár évig egy nyaralónk, emeletes, fűthető kőház. Ezt Apukám vette, és bár ide olyan sokszor nem jártam pihenni, de azért jópár tinikori emlékem fűződik hozzá, sőt még az egyetemi srácokkal is voltunk ott partikázni.

4-22 éves koromig kertes házban éltem, ahol szerettem a járdát söpörni, gazolni, ezt-azt elmatatni a kertben (legfőképpen a zöldborsót leszedni és megenni).

Szóval mindig is fontos volt, hogy legyen egy olyan környezet körülöttem, ahol lehetőség van szabadban lenni, a teraszon ücsörögni, kifeküdni napozni, vagy éppen nyári estéken barátokkal, családdal szalonnát sütni, grillezni…

Amikor tavasszal az Erdei Kisház munkálatai zajlottak (ITT), mondtam is Zolinak, hogy egyszer nekem is lesz egy házikóm.

Majd, valamikor, még akkor sem tudtam, hogy mikorra lőjjem be ezt a dolgot, mert kb. ugyanolyan elérhetetlennek tűnt, mint a garzonos verzió. Innentől kezdve viszont az ingatlanpiac újabb szegmensét kezdtem el pásztázni, a Budapest környéki nyaralókat, csupán a kíváncsiság kedvéért.

Amikor augusztus 11-én Eszter barátnőmmel Tihanyban sétálgattunk, megláttam ezt a házat, és akkor azt mondtam neki: “Eszter, ha nekem egyszer lesz egy házikóm, akkor oda megyünk nyaralni és annak a teraszán fogunk fröccsözni”.

Itt kezdett valamiféle vágy kialakulni bennem, és kb. ez volt az a pont, ahol a garzontémát végleg el is engedtem…

A végső lökést a finnországi út adta meg (ITT). Teljesen levett a lábamról a szigeteken látott faházak jellege, hangulata, meg egyáltalán az ottani békés, nyugodt életérzés.

Innen hazaérve teljesen egyértelművé vált, hogy nekem egy olyan helyre van szükségem, ami a gyerekkorból hozott emlékek legkedvesebb részleteit idézi, ahol egyszerre lehetek szabad és tevékeny, ahol jól érezhetem magamat társaságban, vagy akár egyedül is. Ettől kezdve a faházas hirdetések előnyt élveztek.

A lokáció kérdése

A keresési preferenciák beállításakor fontos szempont volt, hogy az ingatlan maximum 60-90 perc távolságra legyen az otthonomtól. De inkább 60, mint 90. Így pl. az Erdei Kisháznak otthont adó Noszvaj, bár csodás vidék, de szóba sem jöhetett, hisz több, mint két óra autókázás. Olyan helyet kerestem, ahova viszonylag gyorsan, könnyen eljutok autóval. Így elsősorban a fővárostól északi irányba nézelődtem a Dunakanyarban, illetve Fejér megyében a Velencei-tó környékén. Előbbi csodás vidék, mesebeli panorámával, a Szüleim anno errefele is keresgéltek házat, amikor elhatározták, hogy kiköltöznek a fővárosból. Ezzel viszont két problémám akadt. Az egyik, hogy az ingatlanárak itt húzósabbak, az általam keresett faház típusból 10-12 millió alatt nem is találtam. A másik (és egyben nagyobb) gondot az jelentette, hogy ha ezen a vidéken vennék házikót, akkor a Szüleimhez, akik viszont Fejér megyében laknak, még ritkábban fogok eljutni, illetve nekik már jóval hosszabb út eljutni a házikóhoz. Így végül már csak Fejér megyére koncentráltam, szem előtt tartva azt, hogy a leendő ingatlanhoz vezető úton vagy onnan hazafele mindenképpen be tudjak ugrani a Szüleimhez, ezzel is sűrítve a látogatásukat.

A Velencei-tó környékét kicsit bejárva arra jutottam, hogy túl sűrűn vannak az utcák és a házak, én ennél valami eldugottabb, fák között megbújó, romantikus helyet kerestem… Itt már nagyon leszűkült a dolog, főleg azért, mert a faházak esetén is csak akkor jöttem igazán izgalomba, amikor “A” jellegű, a 80-as években oly népszerű, csehszlovák típusú faházak hirdetéseire bukkantam…

A tetőtér, mint fontos tényező

14 éves voltam, amikor egy egész nyarat rááldozva családi házunkban barnáról fehérre festettem a tetőtéri szoba lambériáját és felköltöztem, ITT már írtam róla. Egyszerűen imádtam fent lenni abban a kis birodalomban, minden egyes elemére, részletére a mai napig tisztán emlékszem. Még arra is, amikor évekkel korábban Apukámmal szigeteltük a tetőt és a kőzetgyapotba néha sikerült jól beletenyerelnem vagy belegyalogolnom. Az ágyam sokáig a tetőablak alatt volt, esténként sokszor láttam a csillagokat (mondjuk néha féltem is, hogy jönnek az ufók, haha).

Mai napig hallom, ahogy a cicám, Fifó őrült tempóban szedi a lábait felfelé a meredek lépcsőn, és felérve artikulálatlan miákolásba kezd jelezvén, hogy megérkezett. Ez a kis szoba azóta a szívem csücske, és emiatt is került be a keresési preferenciák közé a többszintes, tetőtérrel rendelkező faház.

Egyéb preferenciák

A lokáció és a faház jelleg mellett nyilván még volt jónéhány olyan szempont, amik a végső döntésemet befolyásolták. Elsősorban a vezetékes víz és a villany megléte volt fontos, illetve, hogy ne egy romhalmazt vegyek… A fűtés/szigetelés kevésbé volt szempont, úgy gondoltam, ha a lehetőség megvan, hogy téliesítsem a nyaralót, akkor már az esélyesek között van. És persze a legfőbb szempontot, az árat sem hagyhattam figyelmen kívül, hisz ez minden egyéb mellett a legfőbb feltétel. Na meg az érzést, azt a beleszeretős fajtát… Összességében próbáltam az optimumra törekedni, amiben a lehető legkevesebb kompromisszumot kell megkötnöm saját magammal szemben, ugyanakkor megadja azt a pluszt (és ezt még nem is definiáltam magamnak sem pontosan), amit az anyagi lehetőségeimen belül megengedhetek magamnak.

Meglátni és megszeretni

Végül mindössze két házat néztem meg. Az első kívülről jónak tűnt, és belül is voltak tetszetős részei, mint pl. a tetőtérben lévő nyitott fedélszék megoldás, de sajnos hibákat is kiszúrtam (elég rémisztő volt pl. a pincéje) és emiatt érthető módon egyáltalán nem ragadott magával a dolog. Már ott a helyszínen tudtam, hogy nem fogok rá ajánlatot tenni. A másik ház viszont szerelem volt első látásra.

Eleve a tulajdonosok is nagyon szimpatikusak voltak (ennek jelentőségéről ITT már írtam) , és az egész házon illetve környezetén lehetett látni, érezni, hogy azóta gondját viselték és vigyáztak rá, mióta megépítették. Nem azzal a szándékkal indultam el otthonról, hogy még aznap ajánlatot is teszek rá, sőt le is foglalózom, de csak álltam ott a csodálatos, fákkal teli, csupa zöld kertben (ragyogó szeptemberi napsütés volt) és azt éreztem, hogy “igen, ez az, amit kerestem.” Megtaláltam, és egyszerűen nincs is értelme tovább keresgélni, mert ennél tökéletesebbet nem valószínű, hogy találnék.

Mennyi az annyi

Azt, hogy pontosan mennyit csengettem ki érte, nem fogom elárulni, de az nem titok, hogy teljes műszaki berendezéssel (mosógép, porszívó, hűtő, mikró, stb.), bútorokkal és eszközökkel is töredéke egy budapesti garzon árának. Persze, nyilván ezt is ki kellett valahogy gazdálkodnom. A szűk környezetem jól ismer már ilyen tekintetben, a mindennapokban is odafigyelve, de egy nagyobb cél érdekében nagyon tudatosan tudom kezelni a bevételeimet, kiadásaimat. Mindig is ügyeltem a cash flow-ra, de mióta a “kell még egy ingatlan” gondolat befészkelte magát a kis agysejtjeimbe, azóta pontos pénzügyi mérleget vezetek (papíron és excelben is). Ez sokat segít abban, hogy lássam, milyen ütemezésben érkezik a bevétel, és mire megy el a pénz havonta… Így sokkal könnyebb a kiadásokat visszafogni, az étkezésre pl. meghatározott keretem van, amit nem lépek túl. Ráadásul azt is sokkal jobban lehet tervezni, hogy az ember mennyit rakjon félre akár utazásra, egészségügyi dolgokra, autó szervizelésre, vagy éppen nagyobb tételekre, mint az én esetemben egy faház megvételére.

Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy a teljes vételárat összekuporgattam bő másfél év leforgása alatt, de annyit igen, amihez minimális szülői kölcsönt kellett csak kérnem, aminek jó részét most év végéig sikerült is törlesztenem. Ha nem láttam volna magam előtt, hogy ezt belátható időn belül ki tudom gazdálkodni, akkor faház szerelem ide vagy oda, fogamat összeszorítva, de vártam volna még egy évet türelmesen ezzel az egésszel. A banki hitel továbbra sem pálya nálam, tudom, hogy sokak számára nincs más megoldás, de engem úgy tanítottak, hogy ilyen terhet ne vegyek évekre a nyakamba, inkább dolgozzak kitartóan…

Összegezve, nagyjából ez az út vezetett engem a faházig. Természetesen amellett, hogy kimondhatatlanul örülök neki, ez nekem a munkám és a blog szempontjából egy remek terep, egy klassz kihívás, aminek során csudajó témákba tudom majd beleásni magamat, és izgalmas tartalmakat tudok Nektek szolgáltatni.

A következő bejegyzésben bemutatom a faház múltját, a jelenlegi környezetét, felépítését, hogy lássátok, honnan indul útnak a Faház a dombtetőn sztorija, amit Facebookon és Instagramon ITT és ITT is követhettek.