Régóta ígértem már ezt a posztot, és most végre megosztom. Izgalmas időutazás ez számomra, felelevenítve az élményektől színes gyerekkoromat, ami kétségkívül kijelölte az utat, amin most járok.

Unalmas klisének hangzik a „hobbim a munkám” kifejezés, de a tényen nem változtat, hogy valóban olyan dolgokkal foglalkozom nap, mint nap, amiket szívesen csinálok. Olyan tevékenységek, projektek, amik gondolkodást, kézügyességet és sokszor fizikai erőfeszítést is igényelnek. A szüleim útnak indítottak a kezdet kezdetén. Valószínűleg részükről inkább ösztönös dolog volt ez – mintsem tudatos -, de valahogy annyira szép kifutása lett az egésznek, amiért hálás lehetek nekik.

A barkácsolós korszakom még kiskoromban kezdődött, egész pontosan 1 éves voltam, amikor először kalapács került a kezembe… Apukám hangfalát ütögettem vele, aminek nem biztos, hogy ő kifejezetten örült, de több olyan kép is van, ahol a kalapáccsal játszom, szóval azt hiszem, hagyták, hogy felfedezzem a kalapáccsal a környezetemet…

Az első látványosabb megmozdulásom a bölcsiben történt, amikor sorra kötöttem be minden gyerek cipőfűzőjét. Szépen, masnira, ahogy azt az anyukám megtanította. A következő említésre méltó dolog már az oviban volt, ahol Tünde néni (kedvenc óvónénim, sosem felejtem őt el) jelezte anyukámnak, hogy én nem rendet rakok a játékos polcokon, hanem „kompozíciókat készítek”. Nagyon szerettem rendezgetni, pakolászni a játékokat.

3 évesen már olló volt a kezemben, aminek használatához anyukám csak egyetlen feltételt szabott: „Csakis ülve, asztalnál”. Nagyon jó kislány voltam, és ezen egyszerű szabály mentén, elég hamar elkezdtem ruhákat szabdalni, aztán a frufrum, ó hányszor mentem ferdére levágott hajjal az oviba!

4 éves koromig egy lakótelepi lakásban laktunk, ahol volt saját gyerekszobám, amit kedvemre dekorálhattam. A hosszú távú és nagy célok elérése érdekében a mindennapokban nem szórtuk pénzt, de sosem szenvedtem hiányt semmiben, és most nem csak a materiális javakra gondolok. Apukám hihetetlenül szorgalmas ember (a mai napig!), munkában és kitartásban mindigis ő volt a példaképem.

Apu az irodai és üzemi munkája mellett otthon is dolgozott, fillért fillérre rakott, hogy a lakótelepi lakásból mielőbb kertes házba költözhessünk. 1984-ben a szüleim megvettek egy XVI. kerületi, igen romos állapotban lévő házikót, itt kezdődött el számomra az igazi kaland!

Tényleg olyan volt ez nekem, mint egy óriási játszótér, ahol 4-5 évesen szippantottam magamba mindenféle izgalmas dolgot.

A régi házból kibontott téglákat sorra pucoltuk apuval, szerszámokat foghattam a kezembe, megtanultam szöget beverni, csavarozni, ásni, lapátolni, talicskázni, fűrészelni.

A kiásott árkokban lehetett rohangálni, a téglák között bújócskázni, a frissen öntött betonba kavicsmozaikkal kirakni a nevem, cseresznyefára mászni, bringázni és görkorizni az utcán, rajzolni krétával a régi házfalra és strandolni az építkezés kellős közepén.

Nagyon sok mindenre élénken emlékszem ebből az időszakból, előttem van az egész kert, a ház eredeti falai és az újak is, eszembe jutnak a családi barátok, akik önzetlenül segítettek nekünk új házat varázsolni a régi épületből.

Bár nyilván teljesen alkalmatlan voltam a feladatra, de apukám odaadta a nagykalapácsot is, hogy törjem a betont. Mivel sokmindenről készült fotó, ezek az emlékek nem vesznek a múlt homályába.

Kiskoromban volt egy olyan megmagyarázhatatlan félelmem, hogy „mi van, ha nem tanulok meg olvasni”. Ezért sokszor játszottam azt, hogy a mesekönyvekben húztam az ujjamat a sorokon és úgy csináltam, mintha olvasnék, és persze mindenféle történeteket találtam ki.

Nem tudom, hogy ennek a félelmemnek volt-e köszönhető, de később, az iskolai éveimben nagyon szerettem tanulni, házi feladatokat írni, és továbbra is lelkesen vágtam a frufrumat, haha.

Szerettem suliba járni, ahol hamar kiderült, hogy a reál- és készségtárgyak állnak hozzám közelebb, de emellett nagyon szerettem verseket tanulni, szavalni is.

Amikor a 2. osztályos farsangra készültem egyértelmű volt, hogy én Madonna leszek! Anyukámmal kimentünk a Petőfi csarnokba, bolháztunk egy csillogó, gyöngyökkel kirakott darabot, amiről szépen lefejtettük a gyöngyöket, anyukám pedig átszabta nekem. Sajnos, nem látszik, de a ruha hátulján, a derék részen egy nagy masni is volt, úgy, mint az eredeti darabon a Material girl c. számban. Ebben az időben egyébként anyukám már tanítgatott kézzel és géppel is varrni, a nagymamáimtól pedig kötni és horgolni tanultam meg.

A farsangi ruha természetesen Barbie változatban is elkészült. Anyukám nagyon sok Barbie ruhát varrt nekem és a suliban is indult egy „Barbie baba ruhavarró foglalkozás”, óriási ötlet volt ez az akkori matek tanárom részéről, akinek a hobbija volt a varrás. Ezek a ruhák a szívemhez nőttek és most egy doboz mélyén pihennek…

Ahogy anno mindig megláttam valami tárgyban a Barbie baba világba való integrálhatóságot, úgy a mai napig elrakom azokat a dolgokat, amikről úgy gondolom, hogy egy kisházban jól mutatnának (pl. szőnyegmintákat)… A varrás és ruhatuning mánia mai napig tart, igazából hobbiként tekintek rájuk, de olykor-olykor a munkáimban is nagy hasznát veszem.

Egyébként sosem volt üzletben vásárolt bababútorom, babaházam, így mindent abból építettem meg, amit találtam a környezetemben. Az inspirációt a barátnőknél és Barbie újságban látott dolgokból merítettem, így lett kasírozott hungarocell elemekből konyhabútor főzőlappal, nyitható sütővel, gyufásskatulyából kávéfőző és kenyérszeletelő, bonbonos doboz aljából mosdókagyló, kartondobozból kerekekkel felszerelt Ferrari és sorolhatnám… Annyira sajnálom, hogy ezt nem tudom fotókkal prezentálni. Ugyanilyen szerelem volt számomra a lego is, amiből szinte mindig csak házakat építettem. Ezeknek az egyik oldala mindig nyitott volt, hogy gondosan be tudjam rendezni…

Apukámnak volt egy nagy tervező állványa a házunk tetőterében, amin nagyon szerettem rajzolni, szerkeszteni. Évekkel később ugyanebbe a tetőtérbe felköltöztem és itt alakítottam ki a saját kis birodalmamat. Teret és lehetőséget kaptam a szüleimtől, hogy itt bontogassam a szárnyaim. Emlékszem, 14 éves voltam és egy egész nyaram ment el arra, hogy igazi kis lányos kuckót hozzak itt létre. Mondhatni ez volt az első lakberendezési projektem.

Első lépésként az előzőleg barnára festett lambériát fehérre festettem: 4 réteg kellett, hogy az a hatalmas felület hófehér legyen, egy egész nyarat erre áldoztam rá. A régi fenyő székemet is fehérre kentem, íme a fotón életem első széktuningja:

Aztán gondosan elkészítettem az alaprajzot, pontos méretekkel és elmentem egyedül kinézni a padlószőnyeget, amit a kertben, a füvön szabtam méretre sniccerrel.

Felkerültek a szegőlécek, az ívesre szabott polcok, ekkor már a dekorpír, a csiszoló, a fúrógép és a csavarbehajtó elég jó barátom volt. A fehér polctartó konzolokat a Sugárban lévő Keravillban vettem meg, hogy én milyen boldog voltam, hogy ezt egyedül elintéztem.

Innentől kezdve viszont óriási volt a dilemma, hogy mi is legyek, ha nagy leszek. Akartam én műkorcsolyázó és virágkötő is lenni, de végül a műszaki pálya felé kezdtem orientálódni, a BME építészmérnöki kara volt becélozva – sajnos, nem kellő elszántsággal felvértezve – , így végül a villamosmérnöki karon kötöttem ki. Nagyon élveztem az itt eltöltött éveket, szerelem, bulik, izzasztó vizsgaidőszakok, klassz kihívások, viszont sosem éreztem azt, hogy a karrierem villamosmérnöként fog ívelni felfelé, és ebben nem is tévedtem (bár rövid ideig azért dolgoztam a szakmámban). Erről a szakaszáról az életemnek már korábban írtam röviden a blogon, ezt ITT tudjátok elolvasni.

Ezen kívül a lakberendező sulim blogjára is készült velem interjú, azt ITT éritek el. Sőt, nem olyan régen – az azóta sajnos már megszűnt – Dreams magazin is készített velem interjút.

Utolsó gondolatként csak annyit írnék, hogy örülök, hogy mindaz, amit gyerekkorban megtapasztalhattam, az egészen a felnőtt koromig elkísér, mondhatni, mára a lételememmé vált akár a munkámról, akár a hobbijaimról van szó. Emellett fontosnak tartom, hogy én magam is tudást adjak át, szemléletmódot formáljak, inspiráljak másokat, titeket, akár személyesen, akár itt a blogon keresztül.