Végre eljött a nap, amikor egészen késő estig lehetett a kertben bogarászni, és nem kellett azzal foglalkozni, hogy a házikótól hazafele vezető úton a budapesti forgalmi csúcsot miképpen kerüljem el…

Nagyon készültem erre a napra/éjszakára, és már hetekkel ezelőtt megtehettem volna, hogy itt alszom. Sőt, már ősszel megtehettem volna… De valahogy az volt a fejemben, hogy az első éjszaka előtt szeretném a házat kicsit megismerni, kitakarítani és kiszanálni.

Mióta megnyitottuk a vizet, ezek a munkálatok is sokkal jobban haladtak (ITT írtam a takarításról), és a lakótérből nagyrészt száműztem azokat a dolgokat, amiket semmiképpen nem szerettem volna az első ébredés után a kis kávéscsészémmel a kezemben kerülgetni…

Megint lenyírtam szépen a füvet (ITT írtam az első akcióról), virágokat gondoztunk (ültetés és gazolás), kávéztunk és szendvicset ettünk a terasz lépcsőjén ücsörögve, hallgattuk a madarakat és mivel munkanap volt a csendet is.

Sehol egy szomszéd, sehol egy berregő gép, nagyon megnyugtató volt. 

Gondoltam, kicsit rendet rakok a pincében, hogy jobban átlássam mik is vannak ott pontosan. A kis rendrakásból egy több órán át tartó, fejtetőig kosszal járó lomizás lett, aminek során szépen külön válogattam a kertészkedéshez szükséges (vegy)szereket, a betolakodók elleni készítményeket és a festéshez/javításhoz használható alapanyagokat. 

Átválogattam a kéziszerszámokat, egy kupacba gyűjtöttem a madzagokat, a szemeteszsákokat, a kesztyűket, és még egy csomó olyan dolgot, amikre a faház és a kert karbantartásához szükségem lesz.

Egy ponton azt hittem, sosem érek a végére, de végül átküzdöttem magamat a nehezén. Pedig az eladóim tényleg szép rendben hagytak lent mindent, csak hát nekem fontos, hogy a saját igényeim szerint legyen minden elrendezve, hogy bármikor átlássam a terepet. Nagyon bosszantó, amikor az ember perceken (órákon) keresztül keresgéli az adott szerszámot, a szigetelőszalagot, az ollót, a zsákot, az oldószert, vagy éppen amire szüksége lenne. Brrr. Szóval rend a lelke mindennek, ahogy erről már az otthoni barkácseszközeim kapcsán is írtam ITT. 

Egyébként azokat a jó állapotban lévő bútorokat, amikre a házban nincs szükségem (mert stílusban/funkcióban/méretben nem passzolnak), ide fogom lehozni, szépen lecserélve a régi, rozoga tárolókat. A pincében tökéletes helyük lesz, egyet már rutinosan le is hoztam az emeletről Anyukámmal, haha, komolyan mondom számít, hogy kiskoromban rengeteg bútort pakolásztunk, teljes biztonsággal, megszakadás nélkül hoztuk le a fenti képen látható barna-vajszínű kicsikét az amúgy elég meredek lépcsőn. 

És nézzétek csak, milyen klassz ládára akadtam itt lent! Ezt a pince benti részéből hoztam a kintibe, tiszta szerelem. Kicsit persze majd rendbe kell szedni: csiszolni és kijavítani a hibáit, aztán lefesteni.

A hűtőbe éppen annyi ételt raktunk, amennyire két nap leforgása alatt szükségünk volt. Előre főztem (ahogy általában) és szendvicsnek való is akadt, de őszintén szólva a kertészkedés és pakolászás közben az étel volt az utolsó, ami eszünkbe jutott, viszont vizet folyamatosan ittunk: meleg is volt és hát rendesen kimelegedtünk. Jelentem a kávéfőző, teafőző, mikró, bojler, légkondi tökéletesen funkcionált, tiszta összekomfort ez a házikó, már-már egy kis hotelke, hehe. 

Este még megbontottunk egy rozét, koccintottunk az első éjszaka örömére, és pikk-pakk el is aludtunk. Éjjel néha felkeltem, hallgattam a házból és kintről szűrődő neszeket, de néhány faelem apró recsegésén kívül csak egy kis kutyaugatást hallottam. Telihold előtti éjszaka volt, így elég nagy világosság töltötte be a környéket, egyáltalán nem volt félelmetes.

Hajnali 5-kor már talpon voltam, és azon agyaltam, hogy a sok betervezett munka közül melyiknek essek neki. Anyukám végül a porszívót ragadta meg, én az ásót, és nekiláttam a ház egyik oldalán megjavítani a vízelvezetést…

Ez is egy pár órás munka volt, amitől olyan izomlázam lett, amit még most is érzek, de erről majd egy következő posztban írok…

Tényleg nagyon klassz volt végre kint aludni, eszembe juttatta azokat az estéket, amikor a balatoni nyaralónkban pihentünk, vagy amikor a tetőtéri gyerekszobámban aludtam el…

Ui: a képek telefonnal készültek, emiatt a megszokott minőség elmarad, de a fotómasinám éppen felmondta a szolgálatot. Remélem, azért így is átjön az, hogy miért szerettem bele első látásra a faházba…