Szándékosan nem írok most semmit az évszám mögé, mert mint mindenkinek, ez az év nekem is másmilyen volt, mint ahogyan azt 2019 végén elképzeltem. Sok tekintetben életem egyik legjobb évét zárom, de azok a szomorú események, amik a környezetemben és egyáltalán a világban történtek, kétség kívül rányomják a bélyeget az érzéseimre. 

Már egy hete írom ezt a posztot, de őszintén szólva, nagyon nehezen formálódnak a szavak az ujjaim alatt…

Nem szoktam a magánéletemről írni, de a tavalyi év eseményeinek – számomra pozitív irányba történő – sodródását nem tudom anélkül érthetővé tenni, hogy ezt valamilyen módon legalább ne vázolnám. 2019 év végén én ugyanis arra készültem lelkileg, hogy a 2020-as esztendőt két külön országban, távkapcsolatban fogjuk tölteni… Sokat sírtam emiatt, végig azon morfondíroztam, hogy 2020-at hogyan töltsem meg úgy, hogy ne érezzem magamat egyedül. Persze, Franci itt volt nekem, így tudtam, hogy nem lesznek magányosak vagy unalmasak a napjaim, de azért nah, értitek…

Kb. 3-4, pár napos találkozás volt betervezve az évre, nem túl sok, de a semminél mindenképpen több. Ezekbe a tervezett találkozásokba kapaszkodtam…

2019 év végén, egészen pontosan az utolsó napján megvettem életem első saját autóját. Korábban Anyukám régi kis kocsijával jöttem-mentem, de nagyon szerettem volna, ha 40 éves koromra saját pénzből tudok magamnak egy olyan autót venni, amire igazán szükségem van. Ami jól pakolható, ami hóban-sárban is felmegy a faházhoz, amiben nem csak letekert ablakkal tudom hűteni a levegőt… Nem vadiúj autóra vágytam, hanem egy masszív járgányra, amiben akár bútorokat, raklapokat is tudok szállítani. Egy évig nézegettük, mire Fábián helyett meglett „Józsika”. Arra ébredni 2020 január 1-én, hogy van egy saját autóm a spórolt pénzemből, hát, őszintén nagyon jó érzés volt. Egyébként egy 15 éves Rav4-ről beszélünk, amiről így egy év távlatában, jópár km-rel a hátam mögött azt tudom mondani, hogy igazán jó választás volt.

Nyilván, ez csak egy autó, de nekem ez a faház tekintetében is nagyon sokat jelent, hisz hűtőt, 6 méteres létrát, nagyobb bútorokat, raklapokat, és tényleg mindent, amit szerettem volna, egyszerűen és biztonságosan fel tudtam vele vinni, ami nagyban segítette a munkámat is. 

Szóval a január meglehetősen vegyes érzelmekkel indult, hol sírtam, hol nevettem, előbbit többször, főleg, miután elbúcsúztunk. Egyáltalán nem volt könnyű így belevágni az évbe. Február 1-én kitűztünk egy szuper – távkapcsolat ideje alatt is – megvalósítható célt magunknak. Ha már úgysem tudunk esténként együtt, a kanapén bújva, filmet nézve rágcsálni, akkor ideje lefaragni azokból a kilókból, amit az elmút években együtt szedtünk fel. Szerelemháj vagy mi. Azt találtuk ki, hogy nyárra együtt 15 kilót adunk majd le. Ebből enyém volt a kisebb rész, pár kiló, pont annyi, hogy megint jól érezzem magamat a bőrömben. Így hát csináltam egy online közös táblázatot, amibe minden nap írtuk a napi 5x-i étkezést, a mozgást, a bevitt folyadék mennyiségét és az aktuális testtömegünket. Így lehetőség volt megtervezni előre a napi/heti étkezéseket, és mivel láttuk, hogy a másik miket fogyaszt, mennyit mozog, folyamatosan motiváltuk egymást a távolból is. Persze, a napi kilószámlálásnak semmi értelme, de csináltam heti és havi mérleget is, amiből viszont a csökkenő görbe egy idő után szépen kirajzolódott. 

Februárban Tóth Andi felkérésére belevágtam egy remek hulladékcsökkentő kihívásba, amiről ITT írtam. Ezzel néhány szokáson és berögződésen sikerült változtatnom, amiket azóta is tartok, és úgy érzem, most már természetesek is. Ezzel együtt még szenzitívebbé váltam a fogyasztást/hulladéktermelést illető dolgok tekintetében. A kihívás sikerességéről ITT írtam Nektek. 

Közben megvettem márciusra a repülőjegyet Finnországba, és az tartotta bennem a lelket, hogy tavasszal újra találkozunk, és ha csak pár napot is, de együtt lehetünk újra. Február vége fele azonban elkezdtek a külföldről érkező hírek aggasztani. Kishazánkban ekkor még vihar előtti csend honolt… Március elején (amikor nálunk még mindig nem volt a veszélyhelyzet kihirdetve) elkezdtem átszervezni a munkáimat az online térbe, mert tudtam, hogy a hazatérés után én biztosan karanténba vonulok, még akkor is, ha ez akkor még nem volt kötelező… 

Az összes személyes találkozóra épülő projektet felváltották a digitális megbeszélések, beszereztem a 70%-os gyógyszertári alkoholt, maszkot, előre berendezkedtem arra, hogy miután hazaérek én sehova nem megyek, senkivel sem találkozom, maximum a faházhoz vonulok majd ki elszeparálódni a külvilágtól. Aztán mikor repülőre szálltam, berobbant nálunk is a bomba, a veszélyhelyzet. Remek… Ekkor, puszta jószándékkal kitettem egy posztot, hogy mindenki legyen elővigyázatos és készüljön fel az új helyzetre, bármerre is jár. Pánikhangulat lett úrrá az embereken, az ostobaság szült pár rosszindulatú, mocskolódó reakciót néhány olvasó részéről. Egyenesen én lettem a „nagymamagyilkos” (idéztem). Nyilván, ezek az olvasók már nincsenek itt, egy pár ember magától kikövetett, egy részét én tiltottam le a nyomdafestéket nem tűrő stílus miatt. Nem gond, ha valakivel nem értünk egyet, de ha nem tudunk normálisan kommunikálni, és csak céltáblának használjuk a másikat, akkor nincs egymással dolgunk. És itt köszönöm meg mindazoknak, akik megértették a poszt valódi üzenetét. Budapesten egyébként ekkor az emberek még mindig vígan közlekedtek maszk nélkül a tömegközlekedési eszközökön, még minden közösségi hely üzemelt…

Ekkor döntöttem el, hogy a vírussal kapcsolatban nem fogok többet posztolni semmit, ez a mostani évértékelő bejegyzésem az egyetlen kivétel, mert ezután sem fogok.

Finnországban (ahol egyébként ITT laktunk) elvonultunk kettesben erdei túrázni, próbáltuk abba a három és fél napba belepréselni mindazt, amit január óta nem élhettünk át együtt és elkezdtünk azon is gondolkodni, hogy vajon mennyire lesz súlyos és meddig fog tartani a pandémia. Végül – az orvos családtagok tanácsát megfogadva – arra jutottunk, hogy bár nem ez volt az eredeti terv, de jobb lesz, ha Ő most felfüggeszti a külföldi küldetését és együtt térünk haza, aztán majd ha rendeződik a helyzet, ismét visszatérhet. Fogalmunk sem volt róla, hogy jó ideig nem fog rendeződni, szóval így utólag nézve a dolgokat, a hazaköltöztetés jó döntés volt részünkről.

A világban történő események egyre sötétebb felhőket fújtak felénk, és hamar rájöttem, hogy vannak dolgok, amire egyszerűen nem tudok hatni, vagy változtatni rajta, viszont kétségbeesés/kesergés helyett inkább arra érdemes fókuszálnom, amire van ráhatásom, amivel ha foglalkozom szebb, jobb, értékesebb, előremutatóbb, élhetőbb, fenntarthatóbb, stb. lesz. Az pedig, hogy mi együtt voltunk, ahhoz képest, amire év elején lelkileg készültem, nekem maga volt a boldogság. Az itthoni karantén után kimentünk a faházhoz, gyorsan intéztünk internetet, hogy tudjak/tudjunk dolgozni onnan is bármikor.

A faház és annak kertje ezért is tudott ennyit szépülni idén (ITT írtam róla), mert szinte az egész tavaszt ott töltöttük sok-sok kertészkedéssel, barkácsolással, napsütésben, friss levegőn. A -15 kg-os célt itthon folytatva is elértük együtt, sőt, végül -18 kg lett a közös siker, amit azóta is igyekszünk tartani, bár mostanában, hogy hidegebb az idő odakint, újra több a kanapén való kuckózás, rágcsálás… A finnországi projekt ugyan végleg kútba esett, de a helyzet szerencsére úgy alakult, hogy már nem is kell a jövőben ezzel foglalkozni, juhéj! Ettől függetlenül nagyon bízom benne, hogy amint lehet, megint eljutunk Finnországba.

Nyáron is beszálltam egy kihívásba, Mohácsi Nusi invitálására a 2020-as #billenját szemléletformálkó kampányát erősítettem, és megmutattam Nektek, hogy én miképpen teszek a zöld foldulatért. Természetesen erről is született poszt, ITT írtam róla, érdemes elolvasni. Sokkal könnyebb és költségkímélőbb lett számomra a vegyszermentes takarítás otthon és a faháznál is, amihez segítségként ajánlom Nektek Bitay Andi, szuperegyszerű és praktikus tisztítószer receptekkel teli e-bookját, amit ITT találtok.

A régóta meglévő üzleti partnereimnek hálás lehetek, hogy időben történő kommunikációval, egymás segítésével és megértésével a tavasszal beköszöntött vészterhesebb időket is átvészeltük, bár ugye ennek még nincs vége, úgyhogy nyugodt szívvel hátradőlni még nem tudok. Tény viszont, hogy a vírushelyzet új lehetőségeket is hozott, amiket home office-ban meg tudok csinálni, így ha egyik lábam alól mégis kicsúszna a talaj, vannak más tevékenységi körök, amik miatt valószínűleg talpon maradok. Ehhez hozzátartozik persze az is, hogy az igényeim átalakultak, azt is mondhatnám, hogy szerényebbek lettek és ezzel fordított arányban sokkal inkább becsülöm és élvezem mindazt, amim van. Nagyon sokszor mentettem meg tárgyakat kukák mellől, szedtem fel más szemetét a házunk körül és az erdőben… Nagyjából onnan lehet tudni, hogy éppen hol vagyok, hogy hol rendezettek a kukák és hol nincsen szemét a földön. Amikor szedem a szemetet, és lapítom a kukába a hanyagul odadobott dolgokat, mindig elfog a kétségbeesés, hogy ha az emberek nagy része ennyire nem törődik a környezetével, akkor mégis merre tartunk? És nem, nem a kuka a kevés…

Nyáron szűk körben, és ritkán, de azért sikerült találkozni a közeli barátaimmal is, még azokkal is, akik az ország másik felében élnek. Voltunk a faháznál, kirándultunk, grilleztünk, társasoztunk, szülinapot ünnepeltünk, nagyokat nevettünk. Megerősítést nyert, hogy a faház és a kertje egy olyan erdei menedék, ami bizonytalan időszakban is biztosat nyújthat nekem és azoknak, akik fontosak számomra, akiket szeretek. Hálás vagyok azért, hogy ez a hely, a maga kis egyszerűségében mennyi örömöt ad a mindennapokban. Idén éreztem először azt, hogy milyen jól lehet a fővároson kívül is élni, sőt, mennyivel jobban érzem magamat vidéken, távol a nyüzsgéstől. Korábban ezt el sem tudtam volna ezt képzelni…Nyilván, ez a jövőre nézve felvet kérdéseket, de egyelőre költözésről szó sincs, a lehetőség, hogy bő egy óra utazással bármikor kivonulhatok a saját kis „rezervátumomba”, akár csak egy napra is, nekem most bőven elég.

Franci annyira nincs oda az autózásért, inkább csak lapít hátul, várakozik, néha bealszik, de abban a pillanatban, hogy leállítom a motort, már ugrik fel és alig várja, hogy újra a szabadban ugrálhasson. Egyébként egészen addig pattog (szó szerint) az autó körül, míg mindenki ki nem száll belőle. A faházas utat felismeri, amint bekanyarodok az erdőbe és nyomatom felfele, már néz ki az ablakon, és tudja, hogy hamarosan lehet tobozzal a szájában rohangálni. 2020 volt az első évem Francival.

Sok kis háziállat, majd sok év kihagyás után végre újból gazdi lettem. Lett egy kis szőrmók társam, aki olyan ragaszkodó, bújós, kedves, mókás, jófej, hogy azt elmondani nem tudom. Sokat tanultam róla és főleg magamról az elmúlt egy évben. A napi kutyás rutinok megtanítottak arra, hogy letegyem a munkát, a telefont, vagy bármi mást, amikor sétaidő vagy éppen labdázás van. Munka közben pedig mindig ott van a közelemben, idétlenkedik, ugrál vagy éppen csak alszik. A faháznál igazi vidéki házőrző vált belőle, aki hangosan csahol, ha a szomszédos telkeken mocorgást hall, de a hegyen lévő kutyákkal is előszeretettel kommunikál. 

Hogy mennyire volt könnyű az életemhez igazítani? Sokkal könnyebben, mint azt gondoltam, amikor magamhoz vettem. Francival lehet jönni-menni mindenfele, akár bringával és tömegközlekedésen is (bár ez utóbbit idén nagyon ritkán használtuk). Azokat a napokat, amiket korábban egyedül töltöttem a faháznál, ő most még színesebbé, tartalmasabbá tette a társaságával, a környéket is együtt kezdtük el jobban fedezni. Órákig tudnék még írni róla, de azt hiszem elég annyi, hogy a róla való gondoskodás és az az öröm, amit napi szinten ad, igazán sokat jelent számomra.

Nem csak a faház, de az otthonom is sokat szépült az elmúlt évben. Jó érzés úgy elkezdeni 2021-et, hogy néhány dolog, amit idén szerettem volna megcsinálni, már tavaly megvalósult, ilyen pl. a fürdőszoba megújulása. Az itthon történt változásokról írtam egy összefoglalót, amit ha még nem olvastatok, ITT megtehetitek.

Az az idő, amit korábban jövés-menéssel, találkozókkal, megbeszélésekkel töltöttem, 2020-ban jelentősen felszabadult. Ezt igyekeztem kihasználni és tanulással, vagy a meglévő tudás frissítésével tölteni. Elkezdtem újból leporolni az olasz nyelvtudásomról a porcicákat, sok angolnyelvű filmet néztem, interjúkat hallgattam, és nyáron elvégeztem egy aranykalászos gazda képzést is, amiről érintőlegesen az egyik WMN cikkemben is írtam, ITT.

Klassz volt gyerekként látott dolgokat felnőttként megérteni, vagy egyáltalán mélyebben beleásni magamat. A RoBirtokon lezajlott szóbeli és gyakorlati vizsga pedig óriási élmény volt, szabad téren, állatok között, ahonnan csupa kedves emlékkel tértem haza. Ha tavasszal megint kinyit a birtok, érdemes elmenni, mert szuper programokkal színesített családi napokat tartanak az érdeklődőknek (kicsiknek és nagyoknak egyaránt). 

Ősszel már semmi különösebb nem történt velem/velünk, továbbra is zajlott minden úgy, hogy a fennálló helyzethez igazodtunk. Kevés személyes találkozás, sok online munka, még több otthon töltött idő, pláne, miután a faházban elzártuk a vizet télire. Az autóhoz kaptam ajándékba egy 4 órás vezetéstechnikai tréninget, hogy megtapasztaljam mit tud csúszós hajtűkanyarban, mire számítsak vészfékezés esetén, hogyan tudok váratlanul fellépő helyzeteket biztonsággal kikerülni és ezzel nagyobb balesetet megúszni és hasonlók. Ez a tréning az egyik leghasznosabb és legtanulságosabb 4 óra volt az évben, ha vezettek és még nem voltatok ilyenen, mindenképpen ajánlom. Én a Drivingcamp pályán voltam.

Decemberben kimaradtak a barátokkal töltött forraltborozások, a mézeskalács sütések, és a karácsonyi vacsorák, vagy éppen a jó társaságban zajló kézműves workshopok, ami során egyedi ajándékokat is lehet készíteni. Ezek minden évben hagyománynak számítanak nálam, és borzasztóan hiányoztak

Az ünnepeket szűk családi körben töltöttük, de nekem már évek óta így telnek, szóval ez viszont pont olyan békés, és nyugodt volt, mint bármikor máskor.

Mondanám, hogy a privát dolgaimat, a családomat és a munkáimat illetően nekem ez egy remek év volt, de sajnos az én barátaimat is érte olyan csapás, ami miatt könnyek szöknek a szemembe, összeszorul a szívem és azt érzem, hogy olykor mennyire igazságtalan az élet. Kitekintve a saját kis biztonságos burkomból látom, hogy körülöttem álmok, életek törtek össze, munkájukat, vállalkozásukat, szeretteiket vesztették el emberek, és hiába adott nekem 2020 annyi mindent, mégsem tudok teljes szívvel örülni ennek. Ahogyan az év elejét is vegyes érzelmekkel indítottam, úgy az év végét is ezzel zártam. Hála és szomorúság volt/van bennem egyszerre, gyakran pityergek, azt érzem, hogy mennyire törékeny és mennyi mindentől függ az emberi lét. Ugyanakkor bizakodó is vagyok, hisz az élet így vagy úgy, de megy tovább, és ha támogatjuk egymást, fogjuk egymás kezét, akkor talán könnyebb lesz tovább haladni.

Bízom abban, hogy hamarosan kilábalunk ebből a helyzetből és az előttünk álló időszak mindenki számára csak jobbat tartogat majd. Milyen jó is lenne, ha 2021-et egészségben, békében, biztonságban és nem utolsó sorban boldogan lehetne majd elbúcsúztatni az év utolsó napján… Ezt kívánom mindenkinek.