Az élet a legváratlanabb pillanatokban tud elvenni és szerencsére adni is. Így történt ez most is, amikor drága Francikám elvesztése után pár héttel lett egy édes Tündikém, aki most is itt szuszog mellettem…

Franci elvesztésével örökre a múlté az a mérhetetlen szeretet és kötődés, amit iránta éreztem, ezt már soha nem fogom sem kutyával, sem emberrel átélni. Másfajtát igen, mert ez az élet rendje, sajnos és szerencsére.

Francit már nem kaphatom vissza, de ő mutatta meg nekem, hogy milyen csodálatos dolog gondoskodni egy idős, gyengülő kutyáról. A fizikai határaimat túllépve édes teherként viselve könnyebbé, szebbé tehettem élete hátralévő időszakát, ami lelkileg feltöltött, megnyugtatott, boldoggá tett. Azt éreztem, hogy idővel talán megint magamhoz veszek egy gondozásra szoruló ebet, nem számít, hogy mennyi idős, van-e valami baja, csak az, hogy szép mindennapokat adhassak neki, ami az én életemet is bearanyozza.

Úgy voltam vele, hogy ezt a nyári szezont valahogy kihúzom a fájdalmammal, kicsit összeszedem magamat fizikailag, érzelmileg, aztán ősszel, szülinapom környékén, amikor amúgy is visszaköltözök a faháztól és bekuckózom otthon, akkor elkezdek keresgélni ezügyben a menhelyes oldalakon, illetve fajtementőknél.

Persze, a menhelyes fb oldalak most is dobálták fel naponta a sérült, rehabilitáció alatt lévő, elhagyott, elveszett, gazdikereső kutyákat és fejben az ÖSSZESET hazahoztam már. De a valóságban csak szíveket raktam a posztok alá…

Mígnem megláttam a Westie Rescue Hungary facebook oldalán Tündi fotóját és elolvastam a leírást. Megérintett. Egy 16 éves kutya, akinek meghalt a gazdája, és az örökösök nem akartak/tudtak vele foglalkozni…

Két napig gondolkodtam, hogy írjak-e, míg sokadjára megnyitva a posztot végül egyik reggel küldtem egy bemutatkozó emailt, és jeleztem, hogy szívesen örökbe fogadnám Tündit.

Az akkor több, mint 300.000 megosztásból az egyetlen érdemi jelentkező voltam, ez őszintén meglepett. Aztán három napig kavarogtak bennem az érzések, sokat sírtam, mielőtt megérkezett ez a kis tünemény: az ő útja csakis azért vezethetett hozzám, mert Franci már nincs velem.

Végül két héttel ezelőtt szombat kora reggel meg is érkezett Tündi, aki valójában egy tündérke.

Egy kedves, nyugodt kis szőrpamacs, egy mini jegesmackó. Benne/vele nem Francit keresem, hanem azt az érzést, amit a jelenléte és gondozása nekem ad. Június 28-án a sírás örömkönnyekbe fordult.

Megnyugtató, hogy itt szuszog a nappaliban, hogy ha más ütemben is, de kopognak a kis körmei a festett parkettán vagy a terasz járólapján. Amikor éppen nem alszik, akkor szívesen jön ki velem a kertbe, elmegyünk együtt sétálni az erdőbe vagy éppen „Sziszi bácsival”, akiről korábban ITT írtam. 

Nagyon jó érzés, hogy bár nem hall engem és nem is lát igazán, de szimatol és nyalogatással jelzi, hogy tudja, itt vagyok neki…

Nyugodtabb, mint amilyen Franci ennyi idős korában volt, és bár a szemeit naponta többször kell cseppenteni, illetve vinni kell őt is orvoshoz kontrollra/kezelésre, de már az első napok után azt éreztem, hogy fizikailag vele könnyebb és nem igényel majd annyi logisztikát vele az élet, az elkövetkező hónapokban legalábbis biztosan nem. Szépen elvan egyedül is, nem hisztis, átalussza az egész éjszakát, és így én is.

A szívem minden apró szegletét a Franci iránt érzett szeretetem töltötte ki, de azt érzem, hogy ez a szív már annyi mindent kibírt, túlélt, így képes arra is, hogy más kutyáknak is legyen benne hely. Francit már soha többé nem ölelhetem magamhoz, de Tündike befészkelte magát mellé rögtön az első nap, enyhítve a fájdalmamat és ismét mosolyt, örömöt hozva a mindennapokba. 

Téged az ég küldött Tündérkirálylány, remélem, nagyon boldog kutya leszel mellettem, én mindent meg fogok ezért tenni, bármennyi idő is jut nekünk együtt otthon és a faháznál.